A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988
Grendel Lajos - A szabadság szomorúsága
A portásfülkében ugyanis nem ült senki sem, a kis szoba elhagyatott volt, mint egy erdei magasles vadászati tilalom idején. Ilyen körülmények között gyerekjáték volt beosonni a kapun, s mielőtt bárki észrevett volna, már el is tűntem a legközelebbi pavilon szeglete mögött. Anyám még reggel elmagyarázta, hogy melyik épületet kell keresnem, és melyik osztály hányas szobájában fekszik apám. Minden nehézség nélkül odataláltam. Apám hatágyas szobában feküdt, mindjárt az ajtó mellett. Először jártam kórházban, honnan is sejtettem volna, hogy a beteglátogatásra lélekben alaposan fel kell készülni, jobban, mint mondjuk, egy temetésre. A ravatalozóban vagy a sírgödör szájánál nem érhet bennünket különösebb meglepetés. Kórházi osztályon annál inkább. Bekémleltem az ajtón, és az első pillanatban meg sem ismertem az apámat. Sose hittem volna, hogy egy nap alatt ennyire megváltozhat az ember. Bőre barnább volt, mint máskor, arca csak emlékeztetett az igazi arcára, s nedvesen fénylett, mintha jeges hártya vonta volna be. Már harmadszor szóltam hozzá, amikor kinyitotta végre a szemét. Az volt az érzésem, hogy jól hallja, amit mondok, csak éppen emberfeletti erőfeszítésébe kerül kinyitni a szemét. S bár ne tette volna! Tekintete alig-alig ért el hozzám. Engem nézett, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy lát is engem. Nem tudom, honnan vettem azt a nagy önuralmat, hogy nem futottam el azonnal. Nem bátorság volt ez. Éppen hogy gyávaság. Azt is elmondom, miért. — Hogy vagy? — kérdeztem. Fölöslegesebb kérdést fel sem tehettem volna. Én azonban szerettem volna mindenáron kedvező választ kicsikarni belőle. Azt kívántam, hogy hazudjon. S hogy megértse végre ő is, mit kívánok tőle, kis szünet után másképpen tettem fel ugyanazt a kérdést. — Mit mondjak anyának? Mondjam azt, hogy jobban vagy? Nagyon odavan. Apám engedett a zsarolásnak. — Mondd. Aztán lehunyta a szemét, így adta tudtomra, hogy fárasztja a látogatásom. Kifelé jövet a halál árnyékából, arra gondoltam, megkaptam, amit akartam, csak éppen nagyon is kétes az értéke. Kiválóan tanulmányozhattam, s nem másokon, hanem magamon, hogy az önbecsapás mechanizmusa miképpen működik. Úgy éreztem, még a testi valómtól is eltávolodtam (az elidegenedés szó félrevezető lenne ebben az összefüggésben), vagyis hogy kívülről látom magamat. Láttam magam, ahogy 188
