A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - A szabadság szomorúsága

bánk úgy festett, mint valami éjjeli menedékhely, apámon és anyámon kívül a két húgom is abban a szobában szorongott, s ha nem nyitott ablaknál aludtak, reggehe áporodott lett a levegő, akár valami laktanyaszobában. Egyedül én aludtam a nappaliban. Ahol négyen elférnek, ott persze elfértem volna én is ötödiknek. Engem azonban nem helyszűke miatt telepítettek át a nappaliba, hanem mert én voltam a legidősebb gyerek, továbbá én fiú voltam, s éppen akkortájt kezdtek felnőttszámba venni. — Összevesztetek? — kérdeztem félálomban anyámtól. — Aludj! — mondta anyám. Hangjából arra következtettem, hogy tényleg hajba kaptak apámmal. Ha nem is gyakran, de ilyen jelenetekre sor került nálunk. Szüleim összevesztek, s anyám dühében világgá szaladt, de aztán mindig hazajött, és másnap már szent volt a béke közöttük. Amikor nemsokára másodszor is felriadtam, azt láttam, hogy apámat két szanitéc viszi ki a szobából hordágyon, s hogy kiférjenek, anyám kénytelen volt az előszobát a nappalitól elválasztó szárnyas ajtót egészen kitárni. Sejtettem én, hogy nagy baj van, csak még nem akartam elhinni. Másnap délután az iskolából egyenesen a kórházba mentem. Anyám kívánsága volt ez, mivel apám rosszulléte nagyon megijesztette; attól félt, hogy apámat nem találná eszméleténel, sőt még valami nagyobb bajt is rázúdítana a látogatásával. Valójában mégis attól félt a legjobban, hogy nem eresztik be a kapun. Ilyesmi megeshetett volna, kedd lévén. Kedd ugyanis nem volt látogatási nap. Anyám a legkisebb megaláztatástól is halálos beteg lett, s ez a túlérzékenysége, azt hiszem, kétszeresen is a kisebbségi érzéseiből származott. Rosszul beszélt szlovákul, a kórház egyik portása szlovák ember volt, aki viszont magyarul nem beszélt, vagy nem akart beszélni. Anyám attól félt, hogy ez a portás lesz szolgálatban, s természetesen el fogja küldeni őt, ő pedig nem fogja tudni megvédeni az érdekeit. Kisebbségi komplexusai másfelől abból származtak, hogy igen nyomorult és szegény családból küzdötte fel magát, s lett apám oldalán afféle nagyságos asszony. Megszokta, hogy apám tekintélye minden helyzetben megvédi. Éppen ezért egy portás nem is beszélhetett volna vele akárhogyan. Csupán az volt a bökkenő, hogy apám ugyan igen régóta volt kommunista, sőt ilyen-olyan érdemeket is szerzett, olyan sokra azért mégsem vitte, hogy egy kórházi portásnak is kötelessége lett volna ismerni az egész pereputtyát. Hát ezért küldött engem, mint afféle felderítőt. Hogy melyik portás volt szolgálatban, a mai napig sem tudom. 187