A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Az unokatestvér

nem ment simán. Túl sok ebben a történetben a nyugtalanító, homályos pont. Azonkívül nem voltam benne biztos, hogy állítólagos unokatestvérem egy szép napon nem bújik-e be az ajtóhasadékon, hiszen ha eljött egyszer, mért ne jöhetne máskor is. Féltem, ez az igazság. Féltem, mert úgy éreztem, hogy továbbra is veszélyben forog az életem. Pedig közben ősz lett, aztán tél, jött a karácsony, elmúlt az újév, és én majd megőrültem, hogy senkivel sem oszthatom meg a szorongásomat, és senki sem segíthet rajtam. Végül nem bírtam tovább, néhány barátomnak elmeséltem mindent. Volt, aki röhögött, volt, aki a fejét csóválta, majd közös erővel kisütöttük, hogy a történteket csak egyféleképpen lehet magyarázni. Az egész jelenetet a feleségem tervelte ki, hogy megtréfáljon, és azóta is nagyokat nevet rajtam. Talán így akart valamit a tudomásomra hozni, mondták. Vajon mit? Azt persze nem tudták ők sem. Na és a folt? Azt okoskodtuk ki, hogy a folt talán már előbb odakerült. Rendben van, gondoltam, előbb odakerült, de hogyan? Azóta rájöttem, minden baj eredete az, hogy a szerelvény, amelyre húszéves koromban felszálltam, nem a beígért irányban halad. Valaki, bizonyára éjszaka, amikor aludtam, amikor minden rendes ember alszik, s elfelejti néhány órára, hogy nem festett vér folyik az utcakövekre, s a Hold csak néma tanú, suttyomban átállította a váltókat, s az ablakon beúszó táj nem ugyanaz a táj már. Pedig továbbra is megszabott rendje van a borotválkozásnak vagy a vécélánc meghúzásának, s a születésnapok, mint távíróoszlopok kergetik egymást. Matematikatanár vagyok, ha valaki, hát én megtanultam az egyszeregyet, s úgy tanultam meg az évek során lemondani, ahogy az egyenlet egyszerűsödik törtszámokból és hatványokból csupasz és tömör igazsággá: x = 1-gyel. Különös szokások és rögeszmék kerítettek hatalmukba. Reggel későn ébredek, szeretnék délig aludni, mindig az utolsó pillanatban kapaszkodom fel az autóbuszra. A fiatalabb kollégákra féltékeny vagyok. A tehetségeseket gyűlölöm, mert az isteni szikrából olyan tűz keletkezhet, amelyben én is megéghetek. A tehetségtelenektől félek, mert mindenhová ők tapossák ki a legrövidebb utat, s parancsolni, azt megtanultak már. Biológia szakos kolléganőm, Zsóka, nem is burkoltan, többször az értésemre adta, hogy szívesen lefeküdne velem. Egyszer bezárkóztunk a biológiai szertárba, ő harisnyára vetkőzött, s úgy próbált vágyat gerjeszteni bennem, hogy gátlástalanul kiöntötte magából a magyar nyelv szinte teljes obszcén szókészletét, amitől nekem fölfordult a gyomrom. Azóta azt hiszi, hogy impotens vagyok. Én még sohasem csaltam meg a feleségemet. Képzeletben azonban mindennap és mindenkivel megteszem, amit 178