A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Az unokatestvér

a legtökéletesebb szerelem, de mivel neked csak két fiútestvéred van, te csak engem szerethetsz. Merthogy a szerelem nem más, mint a legteljesebb önimádat. Te mondtad azt, hogy amikor belém hatolsz, akkor az olyan, mintha saját magaddal szeretkeznél, s ezt az érzést más nő nem nyújthatja neked... — Ezt mondtam?! A lány, vagyis Szilvia, vagy hát nem is tudom, hogyan nevezzem, mert ha nevét említem, máris olyan kiábrándítóan nevetséges az egész, szóval a lány ekkor egészen lehalkította hangját. — Hát tényleg nem emlékszel? Tizenhat év olyan nagy idő? Nem emlékszel Ödön bácsira sem, a nagybátyádra? Én az ő lánya vagyok. — Ödön bácsi?... — Na jó — mondta szomorúan. — Nem történt semmi. Örülök, hogy megnősültél, és hogy boldog vagy. Már három napja leskelődöm utánad, de nem mertelek megszólítani a feleséged jelenlétében. Biztosan félreértette volna. Aztán hagytam elmenni a lányt, mert felkavart, amit hallottam tőle, s még percekig kábult voltam. Álltam azon a helyen, ahol az imént fogtam a kezét, álltam, mint akit éppen most húzott ki a cilinderéből egy bűvész, és azt éreztem, hogy nincs se saját akaratom, se egyetlen saját gondolatom, hanem az egész további sorsom ennek a bűvésznek a kezébe van letéve. A szélütés pillanata lehet ilyen. Minden valóságos körülöttem, és mégsem az, hanem valami szűrő van köztem és a világ között. Amikor nemsokára megpillantottam Elzát a fák között, fellélegeztem, mint a vádlott, akit a bíróság nem talált bűnösnek, pedig ő is, a bíró is tudja, hogy az, csak a bizonyíték kevés hozzá, hogy lecsukják. De azért nem múlt el bennem egészen a feszültség. Nagyon régen volt, amikor utoljára úgy tudtam örülni Elzának, mint most. De ebben a már-már boldogságban lángoló érzelmeknek természetesen nyomuk sem volt. Elza a feleségem, mindennap látom őt, vele szoktam este az ágyban feküdni, ő a gyerekeim anyja. Most mégis azokat a banalitásokat hozta vissza életembe, amelyeket megszokásnak nevezünk, s amelyek máskor olyan terhesek, hogy fel szoktam lázadni ellenük. Úgy éreztem, ezek a banalitások az ép eszemet mentik meg. Elza ledobta a fürdősapkáját, felmarkolta a ruháit, elvonult a fák közé, s pár perc múlva felöltözve jött vissza. Furcsán nézett rám. Ezt a nézését jól ismertem, s hiába a feleségem több mint tíz éve, ma sem tudom kitalálni, mi járhat a fejében ilyenkor, gyanakvás vagy féltékenység, vagy netán komisz gondolatok? Ki tudja? Keveset beszélünk. 176