A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Csehszlovákiai magyar novella

öregasszony nem emlékezett mindenre pontosan, ám amit elmondott Páll Imréről, semmivel sem volt valószerűtlenebb annál a képtelen helyzetnél, amelybe az öregasszony halálával ő került most, s amelyből csak egyetlen kijárat nyílt: elfelejteni, amit hallott, s megfoghatóbb témát kérni a tanszéken. Ez a föld az elszalasztott lehetőségek földje, gondolta keserűen. Csak itt eshet meg olyasmi, hogy van egy nagy költő, aki nem látja értelmét, hogy a verseit kiadják, csak itt eshet meg, hogy ezt a nagy költőt le lehessen tagadni, majd el lehessen felejteni, s csak itt eshet meg, ami vele történt, hogy amikor kezében már a kulcs, amely a kincsesládát nyitja, ő ezt a kulcsot könnyelműen visszaadja tulajdonosának, hogy az magával vigye a sírba. Beesteledett. Vígh leült az ágy szélére, és arra gondolt, hogy egy fantomot üldöz. Az adjunktusnak első szóra elhitte, hogy Páll Imre nagy költő. Ám ki garantálja, hogy az adjunktus nem téved? Az irodalomtörténet-írás tele van baklövésekkel és fatális tévedésekkel, s az utókornak nem kevés erőfeszítésébe kerül ezeket a tévedéseket kiigazítani. Aztán... mikor látta az odjunktus a nagy költő verseit? Negyven évvel ezelőtt. Nem a versekre emlékezett, hanem arra emlékezett, hogy negyven évvel ezelőtt el volt ragadtatva egy Páll Imre nevű ismeretlen, vidéken élő költő verseitől, ám ha azok most kerülnének a kezébe, lehet, hogy fanyalogva vélekedne róluk. Meglehet, gondolta Vígh, hogy az adjunktust a rég volt ifjúkora iránti nosztalgiája tartja fogva, s abban az illúzióban ringatja magát, hogy ő, Vígh, visszahozhatja számára a visszahozhatatlant, az elmúlt időt. Lehet, gondolta Vígh, hogy Páll Imre egyáltalán nem volt az a rendkívüli ember, akinek unokanővére elfogult szeretete utólag megalkotta. Hiszen éppen a legfőbb bizonyíték hiányzik: a versek. Vígh aggódni kezdett, hogy nevetségessé válik, s becsületessége nem engedte, hogy továbbszője a legendát olyasvalaki körül, akinek a fantomalakját ismeri csak, de aki talán nem is létezett, hanem csupán jó szándékú irodalmárok és szeretetre éhes rokonok képzeletében él. Másfelől azt sem tagadhatta, hogy a történelem itt tucatjával produkált a Páll Imréénél bizarrabb és képtelenebb történeteket. Vagy, gondolta, nem eléggé abszurd-e, hogy még a legnagyobb költőket sem aszerint méri meg az utókor, hogy mennyi az irodalmi önérték a verseikben, hanem hogy mikor, hogyan és mennyire használható fel, amit valaha is leírtak. Kezdte tisztán látni: szakdolgozatával, ha ugyan valaha is elkészül vele, nem fog babérokat aratni. Csak hajnalban aludt el. Előtte azonban levelet írt az adjunktusnak, amelyben megköszönte annak hozzá való bizalmát,' közölte, hogy bizonytalan időre megszakítja egyetemi tanulmányait, s megígérte, hogy 172