A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Csehszlovákiai magyar novella

Imre még az este összecsomagolt, és elköltözött a városból. Senki sem látta őt többé. — És a versei? — tudakolta Vígh. — A versei?... — tűnődött az öregasszony. — Ó, igen, emlékszem, verseket is írt egy időben. Talán maradt belőlük néhány, majd előkeresem ... Furcsa, érthetetlen verseket írt. De az is lehet, hogy elkallódtak. Én már régen nem olvasok verseket. Vígh a lelkére kötötte, hogy a föld alól is kerítse elő a verseket, aztán egy hétre elutazott a városból. Azzal a tudattal távozott, hogy aranybányára bukkant, s elhatározta, hogy idővel majd monográfiát ír a nagy költőről. A monográfia vázlatával a fejében tért vissza a városba. El volt rá szánva, hogy ha kell, a padlástól a pincéig átkutatja a házat a versekért. Az öregasszony házában egy középkorú, barátságtalan férfi fogadta, s közölte Víghgel a hírt, hogy az asszony meghalt, s már el is temették. — De hát egy héttel ezelőtt beszéltem még vele — kesergett Vígh. — Hát hogyne —csúfolódott a férfi. — így halunk meg, egyik napról a másikra. Vígh a versekre terelte a szót. — A megboldogult nem írt verseket — felelte kurtán a férfi, és kitessékelte őt a házból. Vígh egész délelőtt a főtér körüli keskeny utcákban csatangolt, régi házak között, amelyek még nem estek áldozatul a városrendezés nagyvonalú terveinek, de amelyeknek napjai meg voltak számlálva már. Először arra gondolt, hogy az első autóbusszal elutazik. Aztán az autóbusz-pályaudvaron meggondolta magát. Legkorábban délután indult autóbusz Pozsonyba, s ez azt a hamis reményt keltette benne, hogy addig történhet valami. Rövid habozás után fogta a cókmókját, és kivett egy szobát a városka olcsóbbik szállodájában, majd ugyanott megebédelt. Délután újra visszament a házba, s nem hagyta, hogy másodszor is kidobják. A férfi, aki valami távoli rokona volt az öregasszonynak és így Páll Imrének is, meghallgatta őt, bár segíteni nem tudott. Még azt is Víghtól tudta meg, hogy élt valaha a városban egy Páll Imre nevű távoli rokona, aki verseket írt, s nyoma veszett a háborúban. A férfi villanyszerelő volt, törve beszélt magyarul, s az irodalomról iskolai évei jutottak eszébe, rossz bizonyítványok és kiadós elnadrágolások emléke. Vígh hamarosan belátta, hogy amit reggel még aranybányának hitt, csak homokbánya. A szállodában elővette a jegyzeteit, s arra gondolt, lehet, hogy az 171