A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Csehszlovákiai magyar novella

valószínűleg én vagyok az egyetlen ember, aki emlékszik Páll Imre verseire. Páll Imrének a háború végén nyoma veszett. Verseit sosem publikálta, csak néhány barátjának mutatta meg. Azt szeretném, ha elutazna a városba, ahol ez a nagy költő élt és alkotott. Vígh másnap reggel összecsomagolt, és elutazott a vidéki városba, amelynél jelentéktelenebb és sivárabb helyen nemigen járt még. A kiváló költő nyolcvanöt éves unokanővére élt még, és készséggel állt rendelkezésére. Ó, a remete, mondta a fátyolos tekintetű öregasszony, sokat gondolok rá, nagyon szerettem. Páll Imrének remete volt a ragadványneve, számolt be néhány nap múlva kirándulásáról az adjunktusnak Vígh. A város egyik legrégibb házában bérelt egy szobát, melynek ablakai a katoükus templomra és a plébániahivatalra néznek. A ház ma is áll még. Egy időben sokan jártak hozzá, többnyire a város értelmiségi krémje: orvosok, tisztviselők, gimnáziumi tanárok. Aztán amilyen gyorsan kivirágoztak, olyan gyorsan el is virágoztak ezek a barátságok. Pedig Páll Imre megnyerő modorú és jó humorú társasági ember volt. A filozófia, a matematika és a történelem tudományában otthonosabban mozgott barátainál, franciául és németül, akár az anyanyelvén, olvasott és beszélt. Külföldi folyóiratokra fizetett elő, jártas volt az irodalomban és zenében. Ennek ellenére inkább titkolta a műveltségét, semmint hivalkodott vele. Az öregasszony szerint naivul jóhiszemű férfi volt, aki éppen mert kizárólag a szellemi élvezeteknek élt, s hatalmas tudásszomját nem borral, kicsapongásokkal és kártyacsatákkal csillapította, olyannyira nem ismerte az emberket, mintha egész ifjúkorát kolostorban töltötte volna. S így hiába forgott gyakran társaságban, elengedettséget és közönségességbe hajló jó kedélyt nélkülöző arisztokratizmusa lehűtötte körülötte a levegőt, mintha egy álruhába bújt adóvégrehajtó toppant volna be önfeledten mulató komédiások közé, aki nincs ugyan szolgálatban éppen, de amit lát, azt akaratlanul is a holnap délelőtti hivatalnok megvesztegethetetlen szigorával veszi szemügyre és mérlegeli. Hiába volt okos és művelt, mondta Páll Imre unokanővére, elfeledkezett róla, hogy a legtisztább és legfényesebb eszmék is sárból és mocsokból törnek fel. Elfeledkezett róla, hogy a fölemelkedéssel egyenes arányban növekszik a mélység vonzereje is. Hogy ami tiszta, arisztokratikus és feddhetetlen, az egy idő után terhes lesz a közönséges ember számára. Ezért aztán be kell bizonyítani, hogy a katedrális sárból épült, a nagy világosság egy szélhámos szemfényvesztése csupán, a jó ízléstől pompázó ruhák ótvaros, rühös testet takarnak, s a szép, tiszta és egyszerű beszédet formázó száj lehelete büdös. 167