A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Csehszlovákiai magyar novella

Egy napon úgy szakadt rá Páll Imrére a baj, mint aki este még elefántcsonttoronyban feküdt le, és sámlin ülve egy pajtában ébred reggel. Cseresznyevirágzás ideje volt, kissé hűvös este. Igazából nem is este még, bár a nap elbújt már a templomkert fái mögött, foltok kenődtek az udvar négyszögét lezáró tűzfalakra, itt is, ott is füstöt eregettek a kémények. O a zárt verandán ült, olvasott, de a betűk a sűrűsödő homályban fekete csíkokká olvadtak össze a szeme előtt. Ahogy közeledett a csendes kisvárosi nappalt surrogással, bogárnesszel felváltó este, úgy kaptak fehéren villódzó szellemalakot az udvar cseresznyefái, vagy mint hatalmas kandeláberfüzérek izzottak, anélkül hogy fényt sugároztak volna a földre. Ő egy pillanatig elgyönyörködött a látványban. Nem akart hinni a szemének, amikor az udvar végében megpillantotta a közeledő alakot, amely mozgó árny volt sokáig, s csak amikor az árny a lépcsőfeljáróhoz ért, látta, hogy sötét ruhába öltözött asszony. Mintha egyenesen a pokolból szállt volna fel. Imre nem tévedett, mondta az öregasszony, valóban a pokolból jött, abból a pokolból, ami a városszéli nyomortelep volt akkoriban. „O, igen, olvastunk mi már akkoriban a társadalmak lassú eltömegesedéséről. Számoltunk az alvilág készülő lázadásával, bár rettegésünket elnyomta még a jómód, műveltség és törvényesség rendíthetetlennek hitt szentháromsága. Nappal nem fél­tünk, csak lámpaoltás után keveredett valami baljós félelem az elvégzett kötelességek fölött érzett megelégedettség békéjébe." Mintha gyenge földrengéstől hullámzana a szoba, valami ilyet érzett Páll Imre is, amikor beengedte a verandára a sötét ruhás asszonyt. „Mennyit hajtogatta később: a tömeg el fog nyelni bennünket. Mi egyre kevesebben leszünk, ők pedig mindennap többen. Eljön a nap, amikor a gondolataink is az ő rezesbandájuknak a muzsikájára menetelnek majd. Az életnek egyre kisebb lesz az értéke." Az asszony megragadta a karjánál Páll Imrét, és megrázta: „Mért tette ezt a fiammal? Ilyen gyalázatot! Maga, akit mindenki tisztel!" Dőlt belőle a pálinkaszag, Páll Imre pedig megborzongott. Ó, ezek a szegény, kifinomult, érzékeny lelkű, nőies entellektüelek, sopánkodott az adjunk­tus. Milyen tágra tud nyílni a szemük, ha behatol lakályos házuk falai közé a kinti trágyaszag. Hogy meg tudnak lepődni, amikor szemtől szembe találkoznak azokkal, akikről annyi lesajnálással, félelemmel, iszonyattal vagy éppen képmutató részvéttel fecsegnek máskor. Milyen felkészület­lenek és védtelenek tulajdonképpen... Az asszony kiráncigálta Páll Imrét az utcára. „Jöjjön, nézzen a fiam szemébe, ha tud!" Az utcán ott várta őket a „meggyalázott" fiú néhány suhanc meg asszony fenyegető 168

Next

/
Thumbnails
Contents