A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Isziná, iduká

a tantermet hozzák rendbe először. A férfiak vasillát, targoncát hoztak, s a tanteremben felhalmozódott lótrágyát és egyéb háborús kacatot, szemetet targoncákra pakolták, és kihordták az iskola kertjébe. Néhány nap leforgása alatt — bár a lótrágya csípős bűze a deszkapadlóból még bőségesen párolgott — a tanterem visszanyerte egykori méltóságát. Persze hiányzott az emelvény, az emelvényről a tanítói asztal, nem volt meg a három lábon álló fekete tábla sem, sőt a nagy, lábakon álló „számológép" is hiányzott. S hát a padokat is mind eltüzelték a télen a katonák. Mindazonáltal a frissen meszelt falak különös reménységgel fehérlettek a lemosott üvegablakon beszökő napsugarak fényében. Vassy rektor úr, s maga Krajczáros István is így látta ezt, amikor együtt szemlélték meg a közös munka eredményét. — Asztal kéne meg padok — mondta a komisszár. — Kéne — helyeselt Vassy rektor úr —, de nincs. Majd a padlóra ültetem a gyerekeket. — Úgy... — tűnődött a komisszár. — Igen, Krajczáros uram, úgy. — Akkor elkezdheti, rektor úr. Az idős rektortanító a vakítóan fehér falakat nézte, s mélyeket szippantott a padlóból kiáradó, szúrós ammóniapárából. — Az esperes úrral kihirdettetem, hogy hétfőn jöhetnek a gyerekek. Krajczáros Istvánnak nem volt ellenvetése. Csak a falakon kívül, amikor megállt az iskola udvarán a virágzó aranyalmafa közelében, akkor lobbant föl benne valami bizonytalanságféle, aminek hirtelen nem találta az okát. De ahogy a parókia felé ballagó öreg rektor urat nézte, ez a bizonytalanságérzet hamarosan szertefoszlott, mint hajnali párák napébredés után. Vasárnap délelőtt a prédikációt követően az esperes úr kihirdette, hogy hétfőn reggel az iskolaköteles gyerekek jelenjenek meg az iskolában, mert kezdetét veszi a tanítás. E bejelentés után a kimenőre szóló éneket mintha valamivel hangosabban mondták volna a hívek. De meglehet, csupán azért hallatszott az ének szava távolabbra, mert a templom kupoláján lévő ágyúgolyó ütötte réseket még nem foltozták be. A bizakodó zengés így talán hamarabb jutott Isten közelébe. Ha ugyan az időben maradt rá ideje, hogy a mi tájainkról fölszárnyaló fohászt meghallgassa. Úgy tűnt, híveinek egy része erősen kételkedett a Mindenható irántuk való jóakaratában. Ennek ellenére hétfőn reggel az iskolaudvar megtelt élettel. Nagyobb és kisebb gyermekhadak verődtek össze a sötét lombú diófa sátra alatt, ahol egy személyautó roncsai 147