A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

síneken vonat kattog, fékez, s megállaz állomásépületelőtt. Hallani a mozdonyból kisistergő gőz süvöltését. Megvirradt. Mária hallotta a kakasok reggelt köszöntő kukorékolását, hallotta a kórókévék között szöszmötölő, zirgő-zörgő egereket, s akarata ellenére elbóbiskolt. Nem tudta volna megmondani, egy percig vagy egy óráig aludte-e, s azt sem, hogy mire riadt fel. Az első gondolata az volt, hogy már biztosan itt vannak. De kintről semmi zaj nem jelezte e föltevés valódiságát. Ha pedig ez idáig nem jöttek, most már nem is jönnek, gondolta Mária. Eddig még soha, egyetlen alkalommal sem történt meg, hogy ne hajnalban jöttek volna. Ha pedig még nincsenek itt, akorr az, ami az este és az éjszaka történt, ostoba vaklárma volt csupán. Mária felkelt vackáról, és tapogatózva elindult isten egének fénye alá. Amint a két kórókévét elmozdította rejtekének nyílása elől, szemébe csapódott a szikrázó fehérség. Kint nem történt semmi. Semmi olyan, ami nem hasonlított volna bármelyik reggelhez. Vaklárma volt az estéli riasztás. A katonák nem jöttek. Senki se jött. Nem álltak a sátorponyvás teherautók a házak előtt, nem cirkáltak fegyveres járőrök az utcán. Egyáltalán nem történt semmi az éjszaka. Még a Duna sem állt be, pedig a fagy rettenetes volt. Mária dideregve nyitott be a konyhába. A benti meleg megcsapta, keze-lába nemsokára sajogni kezdett, mintha millió tű szűrődött volna beléje. Ledobálta magáról a sok ruhát, a lavórba hideg vizet öntött, s előbb a kezét, majd a lábát fürdette meg, hogy a fájás elmúljon. Lányai még békén aludtak. Kucorgunk a bezizegő havazás hangjai között. Nincs szó, nincs köszönés, se szomszédolás. A felpúpozott csomagbarikádok mögött virraszt a félelem. Mint egykor a besötétítések idején. Félelem? Hol van az már! Félni: azt jelenti — ember! Már félni se: nem-ember. Deákkor? De akkor?! Őrjítő ez a tétovaság! A lélegzet elakad: ha idáig űztek, miért nem változunk ordasokká? Körömmel, foggal védeni vackunk és kölykeink. Balogh János és felesége virradatkor botorkált haza Vargáék padlásáról; az asszony keze és lábujjai megfeketedtek a fagytól, s hiába bújtak a dunyhák közé, tovább remegtek a hidegtől. Balogh János pálinkát ivott, 137