A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

Átkelni hegyeken, folyókon, erdőrengetegen, megmérkőzni sárkányokkal, óriásokkal, gonosz tündérekkel... A vagon sötétje megtelik mesével. A képzelet nem pihen. Csak az értelem? Az értelem megfárad. Megtompul? Hogy van ez? Nem tudom. Lehet, hogy a súlyos sötétség, az a hó-sötét, az a mínium-sötét temette be, bontotta szét... Az a valótlan való, az a másik, a mesék tartományába átnyúló. Ott, ott a vagon fagyos szögletében, a tömör fagysötétben támadt az első fölismerés: létezik a valóságon túl egy más valóság! Amikor Mária hazatért, a harangozó éppen estére csendített. A konyhában már sötét volt, a lányai a pokróccal leterített priccsen játszottak; a tűzhelyen égett a tűz, kellemes meleget árasztva. Mária a tűzhely mellé állt, s melegedett. Valamiféle biztonságérzet járta át a kiáramló meleggel együtt: nem veszik lajstromba, ott volt a hólapátolók között, láthatta a parancsnok, hogy igyekezett. Még amikor a megmaradt ebédet odatette melegedni a tűzhelyre, még akkor is az út, a fehér hó s a hólapátolás képei jártak az eszében, s az emberek jóslata: reggelre beáll a Duna. így csak akkor beszéltek, ha nagyon nagy hideget vártak. Most — úgy tűnt - megérkezett a nagy hideg. Kívánták, óhajtották sokan: álljon be a Duna, hízzon meg a jég, hogy elbírja az embert, a jószágot, hogy ha kell, át lehessen rajta szökni a túloldalra. Mert volt, aki inkább vágott neki a túloldali bizonytalanságnak, mintsem hogy az itteni bizonyosságban éljen. Mondják, a környező falvakból is szökdöstek át éjszakánként, amíg nem zajlott a Dunán a jég; csónakon, ladikon mentette ki-ki a magáét, ha tehette. Mária a három lánnyal nem mozdulhatott semerre. Neki, hogy felnevelhesse gyermekeit, maradnia kellett mindenáron. Ezért is vállalta a délutáni hólapátolást, neki nem szabad okot adnia arra, hogy lajstromba vegyék. A lányoknak merített a habart bablevesből — babja még volt bőven Máriának —, s a tányérokat egyenként elébük tette az asztalra. A tízéves Mária imádkozott: „Jövel, Uram, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk, ámen." Némán kanalazták a levest, hörpölték, már-már gondtalanoknak látszottak. Vacsora után Mária rakott a tűzre, lefektette a lányait, ő maga pedig közelebb húzta a lámpát, s nekilátott a foltozásnak. Mindig akadt varrnivaló, de ideje csak akkor jutott rá, ha 126