A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

valakivel, jóravaló özvegyemberrel is megajándékozhatja az ég. Hiszen asszony ő, nem is elvetendő. Érthetetlen szomorúság. Miért nem látták, miért nem értették, hogy ez, mint a mese: hipp-hopp, ott vagyok, ahol lenni akarok! Hogy tél és hó és fagy? Meg az otthonmaradottak? Nem, a gyermek számára az ismeretlen mese, csak az! Ott, már ott, amikor szalonnát, kenyeret abroszba kötöttek, amikor a katonák föl-alá sétáltak az udvaron, s ahogy minden mozgott és sistergett... A száz lapát nyitogatta a hóval eltorlaszolt utat. Súlyos hótömbök fordultak le az árokszélre, árokpartra; a volt hóhegyek újabb hegyekké egyesültek, s itt-ott az út két oldalán álló almafák koronájáig is felértek. A hólapátolók némán dolgoztak, a lapátok hersegve fényesedtek, néha összekoccantak az út vágott köveivel, s a parancsnok nyugodtan állapította meg magában, hogy estére az út járhatóvá lesz, s azt is, hogy dolgozni tudnak ezek a magyarok, még akkor is, ha apraja-nagyja elvetemült népség. Azzal a jóleső megnyugvással nyitotta ki a kocsma ajtaját, hogy jó ügyet szolgál, s hogy ő is kiveszi a részét az ország megtisztításának nagy munkájából. Lajstromai mindig naprakészek voltak, így várták a deportálást végrehajtó alakulatot, és csak nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki is el tudott bújni a hatósági közegek elől. Következésképpen a várakozó transzport feltöltése őmiatta sohasem késett. A vagonsarokban Mária. Három lánya a lucskos-hideg duny hák között. Fül-siketítően csikorognak a fékek. Fémhangok, fémsikoltások. — Megérkeztünk... Istenem, megérkeztünk... Tudott ugyan arról, hogy más helységekben a kirendelt kollégái elnézőbbek voltak, sőt arról is tudomása volt, hogy némelyiket le is lehetett fizetni, már akinek volt mivel és miből. A parancsnok ezeket az egyéneket mélységesen megvetette, magatartásukat pedig elítélte. Mi123