A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

közben a pultnak dőlve felhajtotta az első féldecit, már a hajnalra gondolt, arra, hogy nemsokára végez itt; egy-két hónap, legfeljebb fél esztendő, ami még hátra lehet. De azon is gondolkodott már, hogy véglegesen letelepszik a faluban. Számtalan lehetőség állt előtte, s jólesően gondolt arra, hogy válogathat. Kért még egy féldecit, s elégedetten forgatta ujjai között a hűvös üvegpoharat. Hajnalban húsz teherautó jön, holnap reggelre húsz ház marad üresen. Ha úgy döntene, hogy itt telepszik le, akkor házat is kell választania. Legjobb volna a folyó mellett valamelyik parasztházba beköltözni. Ezek tágasak, az udvarok térősek, a gazdasági épületek gondozottak. Van itt minden, ami az ember boldogulásához kell... Jól éltek ezen a földön, szent igaz, hogy jól éltek, de vége, lejárt az ő idejük. Most mi következünk. — Zapíš to — intett a platinafogú Bukornak, aki a pult mögött mosolygott, és visszagyalogolt a piros téglából épült malomhoz. A kezdődő szürkületben, mint óriási varjak, feketén hajladoztak a hólapátolók. Az út, szorgalmuk nyomán, járhatóvá vált, letakarodtak róla a hóhegyek. A vihar elült, s a felhőtlen ég kemény fagyot ígért éjszakára. A parancsnok elégedett volt a látottakkal: jöhetnek hajnalban a teherautók. A sok autó, uramisten, a sok autó... Nem, egy kicsit se bánta, hogy őket is viszik, egy kicsinykét se félt attól, ami velük történik. Az út az állomásig, a reflektorok fénypásztái a havon... S a harangszó. Jött mellettük, a hófúvások mentén, egész a dombig. Hát nem meséhez hasonlatos? Hát nem az ismeretlen felé indultak ők is, akár a legkisebb királyfik — szerencsét próbálni? A hólapátolók, amint megtisztítottak egy-egy befútt útszakaszt, összeverődtek, topogtak, volt, aki cigarettát sodort, s rágyújtott, volt, aki a hóban gubbasztó fogolycsapatokat, furán bukdácsoló-baktató nyulakat nézte. — Ha így marad az idő — mondta az egyik férfi -, reggelre beáll a Duna. — Meglehet — bólogattak a jóslatra. — Ideje volna fedél alá kerülni. — Majd, ha megengedik. — Erre csend támadt. Egy percre megfeledkeztek ebben a kinti, havas világban arról, hogy nem urai cselekedeteiknek. Megfeledkeztek arról, hogy bár itthon vannak, a saját földjükön, a saját 124 <