A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

kérdéseit különben sem értették azok, akiknek szánta. Még a parancsnok se mert vele úgy bánni, mint a többi halandóval. Holott ő már valamit értett abból, amit öreganyánk mondott. De öreganyánk, amikor az emberek a malomnál gyülekeztek, azzal volt elfoglalva, hogy egy megfagyott akácrönköt kettéhasítson a baltával. Próbáltam volna segíteni, de elkergetett. — Még a lábadba szalajtod az élit... — A hóeltakarítás fontossága vagy értelme e nagy feladat mellett gombostűfejnyivé zsugorodott előtte. Holott egyébként biztosan lett volna legalább mondatnyi megjegyzése. Valami olyan, hogy: „Amit az ég adott, vissza is veszi, fölösleges azzal a földieknek fárasztani magukat." A malom mellett topogó sokadalom persze nem így vélekedett. Voltaképpen nem vélekedett sehogyan sem. Jött a parancsnok, derékszíján a pisztollyal, oldalán két fegyveres katonával, s gyorsan öt csoportra osztotta a jelenlevőket. Sistergés, süvöltés, mintha vastag vásznat hasogatnának. A szerelvény futásának ritmusa megváltozott, lelassult. Ritkábban és halkabban kattogtak a vagonkerekek. Megérkezés? Vagy csak egy megálló? Egy ismeretlen állomás? De hiszen ismeretlen valahány. Minden csoportra egy kilométernyi út megtisztítása jutott. — Do večera! Estig! Érteni? Út járható! Indulni!... A parancs feleslegesnek és értelmetlennek látszott, hiszen akármikor ismét föltámadhat a szél és az eltakarított hóhegyek helyett újakat hord és emel. Minek akkor a rengeteg munka, fáradozás, didergés? A józan értelem így kérdezett volna, de akkor így kérdezni nem lehetett. Akkor már nem. Korábban még olykor-olykor megszólalt az emberekben az egykor volt önérzet, a büszkeség vagy a méltóság. Mostanra mindez valami feneketlen mélységbe süllyedt. Csak lehajtott fejjel lehetett élni, csak néma szájjal lehetett maradni, csak engedelmeskedve őrizhette meg magát, aki még itt élt. Mert ha valaki felemelte a fejét, ha megszólalt, listára került, és aki listára került, annak a sorsa megpecsételődött. Ezért hagyta odahaza három gyermekét Mária, ezért lapátolta a havat. Szerette volna elkerülni az engedetlenségnek még a gyanúját is. Még a gyanú árnyékától is óvakodott. Maradni akart, a szülői házban élni, fölnevelni az árvákat isten segedelmével, s ha majdan letelik a gyász — letelik-e valaha? —, még 122