A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - A néma

körbefogják, csipognak: a néma a követendő, a magasság, akihez igazodniok kell. O köztük a negyedik állat, vele teljes az ösztönök egyensúlya, s ha mégis elvesztik, rikácsolva, kárálva keresik, felrepülnek a fákra, a házak tetejére, szólongatják órák hosszán, talán már siratják is — keresik társként, királyként, világgá ment vándorként, földnyelte csendként, mert szemükben a néma sok alakban van jelen. Ilyenkor mosolyog, amikor keresik, amikor látja, hogy vannak olyanok is, akik nem tudnak lenni nélküle: fölfelé tartja fejét, ahogy a madárszárnyak emelkednek a levegő és az ég irányába. Biztosan tudja, mit gondolnak ilyenkor a gyöngytyúkok, de el nem mondhatja.., Hadradabaraba... kevés a szava, és hallgatásával védi is őket... A néma születése óta tapasztalhatja, a csend védelem is, a hallgatás és a csend körét kívülről nehéz vagy lehetetlen átlépni. Akkor is mosolyog a néma, ha mások ügyetlenkedését látja, télvégeken odaáll a fák alá, és nézi, ahogy a hétvégi kertészek gyámoltalankodva nyesik a fák ágait: aramaramar... A vüágra nyitja sárga, szúette fogait, integet, hadonász, ujjaival a levegőt nyírva mutogatja, rázogatja az ágakat, aztán lemondóan legyint; tipegő-topogó lépéseivel valami soha nem látott táncot idéz: egyet-kettőt, de nem eszerint: oda, s vissza, nyújtózva emelkedik és hopp... Szélfúvás hajlítja így a füvek tetejét, veri egybe a fák ágait, a néma csend ezt a ritmust láthatta és érzi. Ezt utánozza esetlenül. Az életében sohasem hallott zenét, csak láthatta, hogy nem minden egyforma, és a fák is meghajtják magukat egymás előtt... Milyen lehetne a néma igazi tánca? Szemével fogná csak a mozdulatokat, ugrabugra, gondolhatná — bolondos, esztelen emberek. Vadak és szelídek egyszerre, összeölelkeznek, elengedik egymást, aztán ismét ölelés. Értelmében szétesik a kétféle idő: hadradabaraba... Akkor is mondja ezt, mikor szeme előtt összezavarodik egy letisztult kép. Iszonyú látvány lehetne a süketnémák tánca, amíg együvé állnak, ahogy összegubancolódnak, s nem lenne szünet, nem tudnák, mikor kell abbahagyni, végtelen lenne a tánc, amilyen végtelen a némaság csendje is. Kiveszi kezemből a metszőollót, felmászik a létrán, és kígyóügyes mozdulatokkal vágja az ágakat, közben dünnyögve beszél a fához vagy azokhoz, akik alulról nézik. Nem tudni. A kutyák s a madarak szemében a némának sok alakja van: most valami nagy pók alulról nézve, rozsdásbarna csomó, aztán kimerevíti végtagjait, megnyúlik, kezében feszülnek az ágak... himbálózik súlyát vesztve: keresztre feszülő emberállat. Nyújtja a kezét magasra, magasabbra, mintha ki akarná tölteni a mindenség hézagait. U