A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

Elzsibbad a test, elzsibbad a lélek. A szem megcsordul, könnyet patakzik. Letörölhetetlent. Fáj a mozdulat. Még jobban a mozdulatlanság. Akár a földbe ütött karó: állt a sötétség udvarában, és úgy hallgatta a hóvihart, hogy nem hallott semmit. A metsző hidegtől fogai összekoccantak, lehelete rádermedt durva szálú bajuszára, kucsmájára vastag hóréteg rakódott. — Uramisten — vacogott benne a lélek —, mi lesz, ha a torony magával rántotta a harangot is? Az egyetlen megmaradt kisharangot, amelyet a háború nem emésztett el. Lehet, hogy a kisharang, a giling-galang szavú, itt hever a sötétségbe merült toronyroncsok alatt? Hogyan lesz ezután reggel, dél és este, ha nem jelzi a harang? És hogyan lesz nélküle vasárnap, ünnep? Hogyan lesz temetés és esküvő, gyász és öröm?! Hogyan lesz hallhatóvá az idő, ha a toronyból földre omlott az utolsó harang is? — E sötét gondoktól a harangozónak eleredt a könnye. És az elmenőket mivel búcsúztatja ezután? Akiket hajnalonként vagonokba raknak, s viszik az ismeretlen, idegen tájakra szolgának, cselédnek, s azokat, akik a Duna másik oldalára indulnak új otthont keresni. Kísérő harangszó nélkül hogyan is távozhatnak el? Marad-e szívükben visszatérésre remény, ha némán bocsátja útjukra őket a szülőföld? A vagon: szabvány. Uniformis. Hadsereg léptékű, állat léptékű. Farral öt-öt ló. A csúsztatható ajtótól jobbra és balra, fejjel a vagonfalnak: négyszer öt fő katona, plusz fölszerelés. Kívül-bévül míniumszínű nappali fényben. Most: szuroksötét. Vagy míniumsötét? Mit akar velünk ez a sokféle sötétség? Fekete kérdéseket vitt magával vissza a házba a harangozó. Gyufát keresett, lámpát gyújtott, s a gyér világosságnál levetkőzött. — A lámpát! — reccsent rá az asszony. Erre a harangozó ráfújt a lángra. — Leszakadt — mondta rekedtre váló hangon —, hallod? Leszakadt a torony. Lázcserepes ajkak. A fog fagyos kenyeret őröl, a kenyér ragacsos péppé csirizesül, lenyelhetetlen. Nincs elegendő nyál 117