A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

nyira hevert a harangozó előtt. Ha még kettőt lép, belebotlik a szilánkos gerendákba, vagy a felkunkorodott, összetekeredett réz tetőburkolatba, amely az idők folyamán elveszítette szép vörös színét, és szürkészöldre komorodott. A háború alatt két találat is érte, de akkor — szinte dacból — állva maradt őrködni, vigyázni a magasságot és a mélységet, a harangkondulást és a zsoltárok énekszavát. Állt így megsebesítve, átlyuggatva majd másfél esztendeig, csonkaságát az égre mutatva, de a magasságban lakozó mindenható mindmáig nem könyörült meg rajta. Ma éjszaka aztán, elfordultában, ideküldte ezt az ítéletidőt - éjszakára, nappalra — leroskasztani a megnyomorított gerendákat. S aminek meg kellett történnie, elvégeztetett Vas és deszka. Fémöntvények. U-vasak, nagyfejű vascsavarok. Fémrács-ablak fekete éle. Átzizeg rajta a szél. A hó is átzizeg, a csend is átzizeg. A fagy is. A szabadság? Mi a szabadság? A szabadság: kettős némaság. Nem zizeg. A tér... Mekkora tér kell az élethez? Az élethez kell-e tér? Az életnek nincs tere? Tér sincs? Csak ez van: a sötétség. A tébötét. Vagy: vagonsötét? A sötétségnek vannak-e árnyalatai? Ahogy a pirosnak, kéknek, zöldnek, sárgának... A vagon sarkában ki gondolt a sötétség árnyalataira? Nem, nem gondolt senki az árnyalatokra. Kucorogtak, szinte mozdulatlanul, már nem is félve, már nem is emberül. Állatul? Annál is mélyebbre süllyedve? De mélyebben lehet-e ember, mint állatul? A harangozó még mindig a bizonytalanság lázában didergett, mert nem látta azt, amit látni szeretett volna, nem tudott megbizonyosodni afelől, amit sejtett. Nem volt benne elegendő bátorság ahhoz, hogy még egyet lépjen, hogy kinyújtsa karját, hogy megérintse a széthasadt toronygerendákat, az összetekeredett rézlemezeket. Betemette a sötétség, ránehezedett láthatatlanul, s nyomta le, egyre mélyebbre. A szél pedig denevérszárnyként csapkodott felette, apró, tűhegyű hókristályokat vágott az arcába, szeme közé, fülének üregeibe. 116