Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Stószi előszó

kavarog. Szobád csatatér és néma temető. A háborúk ördögi gonoszsággal és mérhetetlen emberkínnal ide rontanak be, a hatalom cselszövései itt bonyolódnak, a táborok és börtönök itt élednek: sikoltani szeretnél és — mint az álomban — nem jön hang a torkodon. Mindent, mindenkit érzel és irtózatos magányodra — tehetetlenségedre, kicsinységedre — döbbensz apokaliptikus rémekkel, valóságokkal szemben. És itt kezdődik a kétségbeesés és — a harc, az ellenállás. Ernst Barlach, korunk egyik legnagyobb szobrásza, kinek teremtő magányát a nácik halálcellává gyalázták, írta ekkor egyik levelében: „A süllyedő úszó még fel-felbukkan, de végül is megvakul és megsüketül és elmerül, megfullad." De ugyancsak ő írta ugyanakkor: „Azt gyanítom, hogy a teljes kétségbeesés végül is a legigazabb bizonyossághoz vezet." Ó, a kétségbeesés, amikor a magány cellává változik! Csak el kell olvasni a „hagyatéki letétként" megőrződött Palackposta 1942-es előszavát: „Magyar író ilyen elvesztetten, ilyen magányosan és ennyire kétségbeeesetten ritkán szövegezett írást." És hogy mi kavargott itt, e szoba négy fala között 1956 novemberében, azt pontosan elárulja a Nagyon fáj sebzettsége (A Hidak és árkok ban). De amikor 1945 után a hatalom szavára minden szlovákiai magyarnak hallgatnia kellett, csak ebből a nyelvbénított magányból törhetett elő a vétó mindenkiért és mindenki helyett: A vádlott megszólal. Ha akkor Stósz néma marad, erkölcsi hitelét veszti: őrhely voltának kollektív értelmét, felelősségvállaló, felelősségre vonó jogát és kötelességét. A stószi magány közügy lett, világot befogó és közvetítő hétezer kötetes könyvtára és a szoba csendje nélkülözhetetlen élet- és műhelykellékek. Ha nem így lenne, a csend csak önmagáért szólna, és önmagát emésztené terméketlenül. így éltető levegő lesz, mely ha nincs, légszomj lép föl. A csend, a magány és a könyvtár: ha ezt kipumpálják, nem vagyok többé. Itt voltam, itt vagyok otthon. „Ez a hazám." Amikor 1938-ban felszólítottak az emigrálásra, és kisegítettek volna Moszkvába vagy Párizsba, némán mutattam a könyvfalakra: nem engednek. Adalbert Hudák, a hitlerista stószi evangélikus lelkész — aki ma nagy potentát Nyugat-Németországban — jól tudta, mit ír a szlovákiai 21