Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - V. Ady igaza

aki anyjának címzett vigasztalásában próbálta feledtetni a szolgabírói álmot: „Mondja meg ídes az apámnak, hogy Kaysler Györgyöt, a főispánt, már régen elfelejtette a világ, amikor nekem már szobrom lesz." A fiatal Ady jóslata igaznak bizonyult: mi ma itt nem Kaysler Györgyöt köszöntjük! Ady Endre nem lett főispán, megye pandúrja, de lett a vármegyei szolgaság szabadságdala: vele és általa szállott föl a páva a vármegyeházra, sok szegény legénynek szabadulására. Ö hirdette, élte a változás, a változtatás elkerülhetetlenségét: Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, Új harcok, új szemek kacagnak az égre. Vagy láng csap az ódon vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva. Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús, magyar élet. Ady a fajából — annak korszerűtlenségéből, kicsinyességéből, dohos, bűnös áporodottságából — kinőtt magyar, és e viszonylatban költészete nem lehet más, mint „magyar átkok fröccsölő szégyen-kútja". A magyar glóbuszon látszatra minden rendben van, csak be kell állni az úri sorba, osztálykiváltságba, a feudalizmusba rekedt ómagyar életbe. De Ady nem kér ebből a magyar világból: az önámító kiváltság — milliókat szolgasorban tartó — kényelméből. Hazugságban, hazugságból igaz költő nem élhet. A költő a valóság lelkiismerete, korrektúrája. Ady a magyar bűntudat kinyilatkoztatása és változásra ingerlő, lázító hangja: Majd lerántom a lárvát, S a síró magyar árvát S ami csak fájhat, megmutatom. Mint bennem fojtón, bátran Csap majd szét az országban Kéntüzesen a keserűség. 89