Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - IV. Az utolsó staféta

pai értelemmel telítődött szabadságtudata, negyvenkilences bukottságában is példaképpé magasodó jakobinizmusa 1789-hez fűződik, úgy minden lelki és szellemi eltörpülése, részvéttelen tizennyolcas bukása, minden mai félelme, szorongása és szolgamuszája a tizennégyben kicsúcsosodott német csizmaszellemhez fűződik. Bizonyíték kell, példa? Ha meg akarom határozni 1789 és 1914 helyét a magyar síkon, akkor Ady Endrét idézem. Ady tudatában volt küldetése páratlan jelentőségének. A szerénynek látszó célkitűzésben (,,egy poéta-Széchenyi vágytam lenni") már csírájában fellelhető a legmagasabb célkitűzés, a tragédiáig exponáltság tudata, mely az egyedülvalóság gőgfokán harsányan manifesztálja önmagát: „Magyarországnak, a magyarságnak ennyire exponens valakije még nem volt, mint én." Ady tudatában volt eredővoltának, elrendeltetésének — jövőhatásának. Ifjú szívekben élek, Én fiatal maradok, Mag hó alatt: egész külön tanulmányt igényelne e tudat teljes kimutatása. Senki magyar költő azonban feltámadását nem azonosította annyira a magyar dies irae kikerülhetetlenségével: Sokan simák majd még miattam S elsiratják, amit sirattam. Alkonyulnak, mire virradtam S igazaimat majd riadtan Érzik majd egy véres piacban, Hová befutottak inatlan: Sokan sírnak majd még miattam. S akkor szabad csak nekem menni. A dévényi kapubontás magyar kudarca csak a dies irae-ben teljesedhet ki — bűnhődéssé. A kérdésre: „szabad-e sírni a Kárpátok alatt?" nem jött felelet. A sorsdöntő különvéleményre csak a költő árva visszhangja felelt önmagának: „sokan sírnak majd még miattam, s elsiratják, amit sirattam". És ennyi a magyar ítélet, ez a magyar helyzet. Ady megváltatlan, Dévény megvívatlan. Ady itt rekedt rab: bíró, aki ítéletének foglya, a megváltatlan magyarság tragikus továbbélője, példa, mementó, muszáj-Herkules, aki nem élhet, de nem is halhat, aki nem mehet, mert ha sok minden elvégeztetett is, bizonyos, 86