Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

A VÁDLOTT MEGSZÓLAL

lósok vezére. Ki emlékszik még a lehetetlenre: ezek a sarlós ifjak ifjúi hevületben — majd húsz éve már — a világszabadság magyar dalosának, Petőfinek pesti szobrához vitték a dunatáji népek színeivel ékesített vörös koszorújukat. A koszorút a pesti rendőrség leparancsolta, de a lelkekből többé ki nem irthatta a kisebbségi magyarok Dunatéri szolidaritását. Amikor a dunatáji demokrácia, humánum és szocializmus a német fasizmus csizmalépte alatt a legteljesebb korszerűtlenséggé züllött, a szlovenszkói magyar költő volt az, aki dacosan és árván, de tovább énekelte az európai megszakíthatatlan folytonosság emberi énekét. Ezekben az elgyávult években e tájakon mint egyetlen olthatatlan lámpás világított szlovenszkói lényegünk, ,,a vox humana". Emberi hang volt a cím, és Győry Dezső a költő neve (1940). Magunkért szóltunk újra, de elrendeltetésünk ezt a hangot az emberi összetartás egyetemes szózatává emelte: Sosem magunkért, mindig másért, hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk és agyunk. Gyűlölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk. A vox humana ezekben a sorokban klimaxot ért el, ha úgy tetszik, keresztény kiteljesedést: a pogány hatalmi totalitás idején és itteni szolgaföldjén — lelkiismereti totalitást. Amikor mindenki elnémult, elgyávult, szolgált, vagy másról beszélt, a magyar költő messianizmusát dédelgette: . . . míg jogosabb az erősebb, egyetlen vérző, ütköző seb hazám, hazád, a Dunatáj. . . S bár elkallódott messiások gúnyján kell ezt most vallani, vallom: nem magunk s nemcsak népünk akartuk, többre készülődtünk: fél Európát megváltani. 26 Fábry Z.: Stószi délelőttök 401