Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - I. Ősök és rokonok - 1. Vitéz Mihály ébresztése és ébredése

gaszkodása mindenképpen érthető. A tilalomfák egyre szaporodnak: a debreceni kollégiumi szabályzatot sürgősen szigorítják, és megtiltják, hogy a diákság a „közállapotokról" beszéljen vagy írjon. Költő sem írhat. Ezt a sort — „S a bozontos gallusok ma már a hérosok sorában ülnek" — a cenzúra — 1789 didergésében — irgalmatlanul kihúzta a versből. Csokonai „sóhajtozó csuklásai" és Ady háborús „muszája" között nincs különbség: kosarazott szájjal, lefojtott tüdővel szólhat csak a költő. Magyarország mint „hivatalos ország" korfordulókon mindig siralmas látvány volt. Csokonai a francia forradalom igézetében élesen határolja el a hazai és külállapotokat: „az idegenek által körüle lobbantott fény eleven színekkel kinyilatkoztatja a szégyennek és dicsőségnek határait". A költő, aki a változást, a fejlődés ez előfeltételét óhajtozza, nagyobb és igazabb hazafi, mint a fringiás korszerűtlenség aulikus nemese: „Ne kívánd az igazságtalan tyrannus csapodárjainak s földön csúszó szolgáinak renyhe csordáját szaporítani, ne kívánd gonoszság s unalom által megvenni azt a szomorú elsőséget, hogy embertársaidat elnyomhasd." A „ne kívánd" mindig és mindenben a rendi világot célozza. Csokonai Somogyban élve, „ahol számkivetve volt minden tudomány", a nemesi világ vég nélküli farsangját az értelmetlenség reálszatírájává fokozhatja Dorottyájában: „Nálam a komikumnak kútfeje az, hogy a történetet, mely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot." A vég nélküli hejehuja mint nagy és fontos dolog! Az „úri muri", mely itt még a komikum kútforrása, majd csak Móricz Zsigmondnál ropja végszavát, és összegeződik haláltánccá! Csokonai, saját tanúsága szerint, a Dorottyában azt írta le, amit életének „megrendült napjaiban" látott. És a megrendültség egyik oka: a robot népe, a szegény pór legény, aki Somogyban „vagy bodnárnak, vagy betyárnak, vagy zsiványnak állt". Az úri muri mindenütt és mindenképpen a poétát alázta, a tudományt, a kultúrát. Ez a poétaszegénység kellett hogy eltaláljon a paraszt, a jobbágy, az éltető nép keservéhez. Egy volt velük: rokon. De a költő rokonnál, testvérnél több: szószóló, számon kérő. És már csattan a kérdés: 37