Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

ANTISEMATIZMUS - II. Csizma az asztalon

niatizmus adottságain, gyerekbetegségein fiatal költőinknek természetszerűen át kellett esniük: ez maga volt a kikerülhetetlenség. Dénes György volt az első költő, aki megszólalt. És ez tagadhatatlan érdem és eldisputálhatatlan irodalomtörténeti tény. De ugyanakkor csak ő lehetett az, akinél láthatón és példázón először ütköztek ki a sematizmus elmaradhatatlan káros, kóros jelenségei. A diagnózist rajta és soron következő társain kellett megállapítani, és ezzel kapcsolatban a gyógymódot előírni. Annál is inkább, mert a bábáskodó Egri Viktor az újszülöttet tudatosan irányította az uralkodó sztálini vonalra és így a sematizmus igazoltságába és kényszerébe. Ezzel az ominózus váltóállítással indult aztán útjára a harmadvirágzás költészete: ,,Kötete Sztálin nevével indul — ami eleve igényt támaszt a költővel szemben." Ez az igényfokozás azonban vakvágányt jelentett: a sematizmusban való megrekedést. De ezt akkor ők még nem tudták, nem tudhatták, nem érezhették. A szlovákiai magyar irodalmi sematizmus — másodrendű helyzetéből kifolyón — sose volt és sose lehetett annyira kirívó, mint a csehszlovákiai sematizmus átlaga. Induló irodalmunk a sematizmus primer stádiumán futott át; a harmadvirágzás első leveleit csupán gyenge dér csipkedte, fodrozta. A szlovákiai magyar költő szinte akaratlanul, tudattalanul lett egy bűn részese. Nem volt, nem lehetett bűntudata, és így sematizmusát sem művelhette tudatosan. Ezt kisebbségi helyzetünk hozta magával, mely egyrészt elősegítette, másrészt hátráltatta is a sematizmus kifejlődését. Ösztönzője, csábítója volt, de ugyanakkor fékezője is. Súlyosbító körülmények itt éppúgy adódnak, mint enyhítők. Minden magyarázat visszafut a negyvenötös cenzúrához. A túláradó és kritikátlan lelkesedés — némaság után — a felszabadultság hálája volt, és lojalitásbizonylat akart lenni mindenképpen. Az átélt valóság tegnapi sokkja azonban ott volt mindenek alján: itt a lelkesedés nem hozhatott, nem adhatott teljes azonosulást, adekvációt. Ezt csak papíron lehetett kiélni: a túlfokozás, a túlakkumulálás frázist eredményezett, és ez nem engedte meg, hogy az átélt nyomás, a még fel nem oldódott félelem hatása alatt létrejöhessen a költészet nehezített egyéni hangja: a József Attila példázta gyémántkristály. 354