Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

ANTISEMATIZMUS - I. A humánum műfaja

szetre a sematizmusban vár. Ez a sematizmus: a dogmatizmus imamalma. Lélektelen, mechanisztikusán ledarálható gramofonlemez. Bizantinizmusnak nincs, nem lehet költészete. A költészet: erkölcsi kinyilatkoztatás. Az amorális exhibicionizmus megöli, prostituálja. A személyi kultusz a költő személyét küszöböli ki, tehát a vers lényegét, gerincét: az egyéniséget, az embert, a „nagy magányost", a vétót, a névadót, a hivatottat és választottat, a prófétát és váteszt, az ellenpontot, az őrzőt a strázsán, azt az én—mi tudatot, mely csak a költőben éri fel — károsodás nélkül — gőgös rangját. „Magamban bíztam eleitől fogva", makacsolta meg magát József Attila. Csak így mondhatta: Nekem van szörnyű s lesz szép igazam. Külön világot alkotok: magam. De ez a külön és különb világ ma a „proletár utókor" kollektív kincse, világa, bizonyossága és mementója! József Attila szörnyű igazának, tegnapjának mára lett szép igaza. És ez az igazság a költő — az egy-ember — nehéz megszenvedett világának, fájdalmas passiójának az eredménye: kozmikus igaza. Ha bolygók és világok mind kihűlnek, Igazságot gyújtván, hűs fényt az Űrnek, Komor bolygóin a legszebben lobog. Ez a „legszebb lobogás" nem a bálványok, bálványozottak és bálványozok igaza. Bálványok és imamalmok nem adnak, nem hoznak emberi világot! A költő személyi tette: embertudatosító, embergazdagító, embererősítő kollektív haszon. A személyi kultusz: kollektív ártalom! Visszahat, bumeráng lesz. A személyi kultusz kölcsönös emberrontás, önrontás. És senkinek sem használ. „A személyi kultusz nemcsak azokra káros, akik ezt kényszerűen gyakorolják, vagy akik ezt önként teszik, de magának a kultivált személynek is árt, aki így egyben objektuma és áldozata lesz e túlhajtott tiszteletnek. Az érték és mérték rangja felbomlik." És ezt Johannes R. Becher, korunk egyik legnagyobb kommunista költője, a költészettel kapcsolatban mondotta! 334