Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Vallomás a rokonságról és az akadályokról

figyeltető, és ugyanakkor lélegzetállítón — aktuális. Nem kell nagyban semmi mást tenni, mint amit kicsiben, hídvállaló közvetítőkként mi már megpróbáltunk, és szívvel és aggyal teljességben vállaltunk: a szomszédságnak, a rokonságnak, a rokonításnak — immár az egész szocialista szektort befogó nagyobb hatósugarú — realizálását. Csak így lehetünk egymás nézői, meglátói, vigyázói: szeretettel, aggódással, büszkeséggel és féltéssel, ahogy fentebb írtam, és ahogy azt Győry Dezső népeink hasznára és használatára már egy negyed évszázada megírta: mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém. És ki hallotta meg ezt rajtunk kívül, ki ismer minket így, ki tud rólunk, hídszerepünkről, és ki az, aki példánkat mintaként, és már szinte csodaként idézi?! Csodabogarak voltunk, csodabogarak maradtunk! Vox humana népe: egy magunk ajándékozta jelző elszigeteltjei. „Emelkedett elképzeléseink" magunkra hagyatottjai! Az irodalom, az író — hány példa bizonyítja — roppant érzékeny műszer. Korunk története — hitelt érdemlőn — csak innen olvasható le. Az irodalom, az író felfog, továbbad vagy elnyel, elemészt mindent. Rokon és rokonság, testvér és testvériség akar lenni. De jaj, ha ez a vágy, ez a tudat visszhangtalanságba ütközik, és űrre, kihagyásra, kiesésre döbben. Az irodalom nem tűr űrt. Az irodalom maga az antinihilizmus: totalitás, teljesség. Ha az űrt nem tudja kitölteni, ha akadályai, akadályozói vannak, akkor légszomjba kerül, vagy földönfutó lesz. Majakovszkij, József Attila: intő példák. Ez az öngyilkos vagy öngyilkosságot súroló pillanat nyögette Ady Endrével: S én, rokona egész világnak, Szeretője, vágyója, buzdítója, Futok halottan és idegenen. Ezt a megtorpantó pillanatot kell kiküszöbölni. Ezen a holtponton csak magányosságot oldón lehet átlendülni: a közösségi valóságnak — a visszhangnak — erŐsebbnek 293