Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Óndra Łysohorsky, a lah költő

A nemrég elhunyt Hermann Hesse, 1935-ben egy svájci szerkesztőhöz intézett levelében a csend, az idill ars poeticáját ellenállással, ellenerőként azonosítja: ,,Az ágyúk és hangszórók közepette a mi bátorságunk, hősiességünk nem lehet más, mint tovább fújni furulyánkat, magunkra véve és vállalva tettünk kilátástalanságát és nevetségességét." 1936-ban, amikor Bratislavától Nagyszőllősig járva, A kultúra védelme címen tudatosítottam a fasizmus veszélyét, előadásaimat így kezdtem: ,,Az idő beszél, az idő ordít." Ordító időben éltünk: a fasizmus mikrofonhangja túlkiabált mindent. Költő, író, hogyan, mi módon feszítheti ez ellen a hangját? Túlkiabálással? A választ Johannes R. Becher költészeti naplójában olvassuk: ,,Túl hangos időben a túlkiabálónak nincs semmi hatása. Kiáltása elfúl az általános ordításban, és a túlkiabálással mi magunk is csak utálatos hangszórókká válunk. Én azt hiszem, ilyen ordító időben annak van esélye, aki hangját csak mérsékelten emeli fel, aki halkan beszél, sőt: suttog, ha valami szükségeset akar mondani; mert minden fáradozása oda irányul, hogy tisztességes emberi hangot üssön meg. Ez a beszéd meggyőzően hat, és ha itt-ott néha felemeli is a hangját, a hangszórós hangoktól különbözni fog, és így felfigyeltet." Ez a becheri megállapítás szinte szóról szóra alkalmazható Lysohorsky költészetére. Oázist teremt ,,a dúlt pusztaságon": „Csendes dalaimból úgy csillan a fényjel lah hazám szomorú sorsára hajolva." A csend, a gyengédség költészetének épp ordító, bombás időben van funkcionális szerepe: forradalmi, ellenálló ereje. Egyszer Adalbert Stifter „szelídségtörvényét" hoztam fel példának. Amikor a múlt századbeli Stifter-novellákat a hitleri Németországban — ahol a Gestapo törvényei voltak a mérvadók — Das sanfte Gesetz címen kiadták, akkor e cím, e tett — mint írtam — úgy hullott belénk, mint a kiéhezett, kiszomjazott szájba a manna: jóízű volt, gyönyörűséges és hihetetlen. Egy pokoli dinamika hirtelen gránitfalba ütközött és két szón — a szelídség törvényén — semmivé porladt. 1943-ban vagyunk. A hitleri barbarizmus legordítóbb, leggyilkolóbb háborújában, és költőnk nem tudja, nem meri kezét felemelni, hogy a jobbjára szállt szitakötőt elkergesse: ,,Bal kézzel írom ezt a verset. / Szitakötő ül a jobbomon." Ez a két költői sor, ez a csend, mely még 278