Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Vigyázzatok a nappalokra! (A Mécs-probléma és tanulságai)

Az aranyhíd leszakadt: irrealitásnak, járhatatlannak vagy legalábbis elterelőnek bizonyult. A nagy líra mindig realitás. ,,A költészet előfeltétele a realitást felfogó, átlagon felüli éles szem és érzék. Természetszerűen, mert a költészet a valóságból nő ki, és a realitást soha el nem hagyja": Alfred Döblin axiómája ezt éppúgy bizonyítja, mint Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti vagy Illyés Gyula költészete. Verseikből éppúgy kihámozható a magyar történelem, mint korunk egészének körképe. Realitás-igényük a maradandóság zálogának bizonyult. Mécs torzó maradt, de a két vers valóságigénye tartóoszloppá merevedett: költőt, magatartást példáz. A vox humana itt előre- és visszafutón egymást tükrözheti. Nem temetni jöttem a költőt, de nem is felmagasztalni, csupán tanúskodni és tanulságot vonni. Az ambivalenciát — a költőt megtartó és elmosó labilitást és az erre reagáló kritikai egyezést — csak így lehet feloldani és realitássá egyenlíteni. Az ambivalencia egyik kézzel ad, a másikkal elvesz. Problémaoldó vita azonban csak akkor válik konstruktívvá, ha van benne általánosítható szabály és megszívlelendő máig érő tanács. És ez a pozitívum: a tanulságvonás dolga, tiszte és tisztessége. A Mécs-probléma kulcsszava: a valóság. A Méccsel szemben táplált valóságigény — látszatra — nem jogosult. Egy transzcendentális költőtől nem lehet számon kérni a valóság-elkötelezettséget, az e világi realitás elsődlegességét. Amikor azonban ez a költő egy döntő sorsfordulón reális változtatásra — tehát igenelve — ragadta meg a valóságot, akkor ezzel el is kötelezte magát a dialektikus folyamatosságra: a változás és változtatás következetes sugallatára és valósítására. És Mécs esetében — akit maradandón ez a szuggesztív első intonálása fémjelez és tart meg —, ez a döntő. Ezért lehet értékelésének mértéke és mércéje: a valóság. A költészet és valóság viszonylatában az etikai norma a mérvadó. Véres történelmet éltünk és kezdünk újra élni. A vérrel pecsételt irodalmi és művészi megnyilatkozásoknak itt megnő az ázsiója: szakrálisan pecsételő hitele és kodifikáló ereje. Miért jár rá a szánk állandóan egy-egy Radnóti sorra, Fučík-idézetre, Lorcára, Périre, Ossietzkyre, Tucholskyra, Bálint Györgyre?! Miért rendítenek meg Ámos Imre táborvázlatkönyvének gondolatrögzítései?! A 253