Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Stószi előszó

Hiteles hely. És ez a megállapítás nem a szerénytelenség iskolapéldája, hanem egy köztudatba átment valóság rögzítése, összefoglalása. Néha szükség van a bizonyításra: a világ nyugtázó válaszára; túl soká tartott az emésztő visszhangtalanság. Voltak pillanatok és helyzetek, amikor a logika törvényét követve, el kellett volna hallgatnom, némulnom. A magány — ne felejtsük el — menekülés is lehet, elzárkózás. A magány a visszavonultság szinonimája. A magány csapdája az elidegenedésnek. Sem az emberiség, sem az emberség nem tűr elidegenedést és elidegenítést. A kollektív magán}' csak a szolidaritás őrhelye lehet! Helytállás a közösségért: itt állok, másképp nem tehetek! A közösségről, a kollektív tudatról van szó, nem a reflektorozott kinti ágálásról. Alfred Döblin pontosan látta meg a lényeget: .,A nyilvánosság a közösség ellentéte." Épp ideje, hogy a remete szóról átváltsunk a lényegesebb fogalomra: a magányra. Azzal a paradox állítással kezdeném, hogy magány tulajdonképpen nincs, nem létezik. Az ember viszonylati lény, minden viszonylat pedig kettőn múlik: ember és világa nem különülhet el egymástól. Egymást vonzzák, taszítják, egymást tükrözik és determinálják. Karl Vossler költészettel kapcsolatos megállapítása szerint „abszolút magány nem létezik, mert magányos szubjektum nem gondolható el objektum nélkül". A világ az én alanyom és tárgyam, úgy, ahogy én is egyben alanya és tárgya vagyok a világnak. E kötésből nincs oldás és menekvés. Viselni kell, hordozni, vállalni. Vossler nemhiába beszél ,,

freundfeindlich" (baráti-ellenséges) kapcsolatról. magány a dialektikai feszültség játéktere, csatatere. Közeledés és távolodás, ütközés és egyesülés. A magány a legbonyolultabb paradoxon, egy ember legszemélyesebb ügye, de ha feloldódik, azonmód közösségbe kívánkozik. ,,Ha az élettől való distancia elért egy bizonyos mértéket, akkor az a csodálatos változás áll be, hogy már nem eltávolodásként, hanem új közelségként hat: erőforrássá alakul, kisugárzássá, melyet az e'gyötört mindennapok egyre jobban áhítoznak. Az ily értelmű szellemi élet nem félreeső, hanem a dolgok közepébe robbanó" — • olvastam egyszer a Die Zeitben. Hans Schwann sorait. 16