Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Stószi előszó

ízléstelenségként ható címmel — Az értől az Óceánig — köszöntötte. Ez a cikk azonban kihatásában a ,,stószi remete" ellen íródott, amit legjobban e sanda oldalvágás bizonyít: „Hogy (a köszöntött) író tévedett, hibákat követett el sokat? Igen, hibázott, mint mindenki, aki nem él elrejtve remete módon. Nála több és nagyobb hibát azonban az követ el, aki óvatosan, gyanakvón félreáll, és nem vesz részt a vár fokának meghágásában." Csak olyan ember, aki le tudta írni e mondatot, lehetett aztán spiritus rectora, rossz szelleme annak a kampánynak, mely egy év múlva az írószövetség ülésén a ,,Fábry-féle vox humana" sürgős megbélyegzését és végleges felszámolását sürgette. Mi minden bajt csinálhat egy magányban élő ember: tényhamisításra, rágalmazásra, hitelrontásra csábít, dühödt rohamra! Még szerencse, hogy vannak, akik a „stószi remetét" más világításban vetítik az emberek elé. A most megjelent cseh válogatás előszavában Rákos Péter például így tájékoztatja az idegen olvasót: ,,Stószon él ma is, a köztudatban immár a »stószi remete« állandó jelzőjével kísérten. Rossz jelző. Igaz, Fábry alig mozdul ki Stószról, de ottani remetesége látogatókkal népes. A földszintes kúriában egymásnak adják a kilincset írók, tisztelők, osztályostul betoppanó lelkes pedagógusok, egyszóval zajlik az élet; s ha a remete le akar pihenni kertjének egy szabadon burjánzó zugában, a »dzsungel«-ben, vendégszerető háza kapuján külön e célra szerkesztett tábla hirdeti, hol találja meg a bejelentés nélkül érkező, de sohasem váratlan látogató. Mi sugárzik így Stószról, mi vonz úgy oda magyarokat és nem magyarokat Szlovákiából és máshonnan is? Az életre szóló ritka szép gesztus, a személyiség, aki félelem és gáncs nélkül vetette magát bele az utolsó félszázad Európájának szellemi küzdelmeibe, aki fenékig ürítette mindazt a keserűséget, amelyet Közép-Európa oly bőkezűen kínált fiainak, s akinek bölcsessége beérett. Fábry, a kritikus és publicista ma éppen azért legismertebb és legtiszteltebb alakja a szlovákiai magyar kultúrának, mert nem helyi érdekű jelenség." „Nem helyi érdekű jelenség": e meghatározással egy lokális fenomén — a remetelegenda — hatályát vesztette. Stósz a kollektív magány szálláshelye és példája lett. 15