Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Cantata profana

CANTATA PROFANA Mintha csak pontra, végszóra futott volna be: e sorok írásának megkezdése előtt a Kossuth-rádióban Lehel György vezényletével felhangzott a Cantata profana. És ezzel szinte önmagától rajzolódott ki a téma körvonala, annál is inkább, mert e közvetítésből valami elmaradt, kimaradt: Bartók Béla személyét hiányoltam, az embert, aki a Cantata bevezetéseként elmondja, elszavalja az általa fordított román népballadát. A rádió már többször követte ezt a gyakorlatot, és én ilyenkor magamban azonmód kiszélesítettem a mindenkorra követendő úzust: mindenütt, ahol ez a Bartók-mű elhangzik, valahogy kötelezővé kéne tenni e szöveglemez leforgatását. Miért? Mert így egész és hiánytalan. Ember és mű egysége itt törés nélkül dokumentálódik. És ez, ennyi az egész Bartók-pálya lényege. Bartók örök jelenvalósága: a mű, de itt és ez esetben valami ajándékba kapott toldalékról, ráadásról van szó: jelenvalósága emberközelben, fizikai közvetlenségben is érzékelhetővé válik: zenéjét emberszó invokálja, és ez az emberi hang még melegebbé, forróbbá, sodróbbá fokozza az átmenetet, az átsugárzást a megfoghatatlanba, a zene minden átjáró teljességébe. Egyszerű ez a profán hang, és megrázóbbat, felemelőbbet alig ismerek nála. A lemez egy hangvételt rögzít, mely nem süllyed és nem emelkedik. Bartók itt szürke, monoton hangú narrátora önmagának, de ha jobban odafigyelünk, ez a hangfekvés — ez a lágyságában átkarcolt hang, mely hol érdes-rekedten serceg, hol simogatón csitul — a bartóki változatlanság, a kitartás és makacs tántoríthatatlanság egyik legfontosabb alapszövegévé és alaphangjává lényegül. Ezt kapja aztán fel a zene, a minden másnak elérhetetlen magasságba és zuhantó mélységbe. Dac és szomorúság, megszokottság és elvágyás, kérlelés és kérlelhetetlenség és — szabadság, szabadság, mely egyjelentésű a tisztasággal, a tiszta vizű forrással. „Mivel én vagyok a forrás, a művem azonos velem", vallotta Agatha Fassettnek. A szöveglemez az embert játszotta elénk. Feladatunk ezzel önmagától adódik: Bartók emberi és kortársi magatartását kell nyomon követnünk. A Cantata profana, 107