Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Nagykövesd

hívta és úgy adoťf neki a kelebéből előhúzott s ťele zacskóból egy aranyai, hogy ezí az odanéző csapláros is láthatta. De azí már nem hallotta ez, amit suttogva ám nyomafékkai mondott Máťyás a katonának: — Rögfön indulsz fuťvásť a kövesdi várba és ott a várkapitánynak átadod e gyűrűt itt, láfod ? Azzal a szóval fogod ezt fenni, hogy aki azí küldte, nagy bajban van. A katonának az arany gyors lábakat adott, a csapláros pedig így gondolkodott : — Rongyos, piszkos gúnya és ennyi arany nála ? Lopta. Én hát tőle veszem el. De előbb elcsöndesítjük őkelmét, hogy hozzájuthassunk az aranyakhoz. No egészen elcsöndesül, egészen. Hehehe . . . Bevette szerény estebédjét Mátyás, utána meg ugyan nógatta a csapláros, hogy használja-élvezze Tokaj levét. De az utas ajRáhcz sem emelfe poharát, mert háf kitudja melyik van bene : altafószer vagy méreg ? — Fáradt s álmos vagyok — így szólt ásítozva — inkább szunnyadnék egy jót, ha adnál valami vackot jó ember. — Vackot? Adok én neked fiam olyan pelyhes ágyat, hogy az édenkeríről álmodol abban . . . Erősen lefelé lógatta már rúdját a göncölszekér, de — 74 -