Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Berzéte

t

keťáj főkhán a messze Karakorumban meghalt s ennek hírére unokaöccse, ama borzalmas Baíu khán, sietve takarodott ki seregével az országból. Jaj, de már akkor le volt tarolva Pannónia szép virágos kertje alaposan. Államfő és nép nélkül mi az ország? Puszta sírhalom . . . Talán ez is maradt volna, ha nem ad a Gondviselés Béla királynak bátor lelket és kitartó szívósságot, mellyel az elpusztult országot ismét életrekelteni és talpraálliíani igyekezett. Mindenütt ott volt s ő maga intézkedett, ahol segíteni kellett: élelmiszereket hozatott külföldről, a nép részére falvakat épitett és buzdította a főurakat sőt megparancsolta nekik, hogy ők is építsenek. — Kővárakat emeljetek ti urak, kővárakat a rozoga favárak helyébe. A követ nem üti át a nyil s nem fogja a tűz, ha — Isten óvjon — visszatérne a tatár. Hogy pedig legyen miből s legyen hol fölépíteni e kővárakat, az adományozásokkal sem fukarkodott. Hej, hiszen annyi gazdátlan terület s birtok sivárkodott országszerte, melyeknek egykori tulajdonosaik s családjaik ott vesztek el a mohi gyásznapon, vagy pedig nyomorok nyomorával pusztultak el a tatár fogságban. Gömör vármegyében is megkezdődött az építő munka. Aki hazajöhetett, a királyától eltanult bátor bizakodással kezdett fészke romjainak eltakarításához, akinek pedig nem jutott még eddig fekvőség, annak Béla király a koronabirtokok közül juttatott egyet-egyet. A szükség - 247 - (|