Ozsvald Árpád: Oszlopfő

Az árvaság kora

HAJNALBAN Hajnalban nyulak baktatnak át az erdei réten, elhagyott, rémült őzgidák hiába keresik anyjuk meleg testét — hajnalban ridegebb az árvaság. Csak emberi nyelven szólhatunk. A kőbe vésett jelek egyre távolodnak. Ki fejti meg a korsóba rejtett írást? Ki ki a homokba némult bálványokat? Oly tisztán élünk immár, mint a frissen mosott ablak üvege. Múltunk büszke kőfalakba rakódik, kakukkos óra Őrzi lenge álmainkat. Éhünk nem csillapul, ha a falra szögezett virágos tányérok jó reggelt köszönnek, szomjunkat nem oltja a rég kiszáradt csecses korsó, mely ott ül szégyenkezve a keményített, hófehér csipke közepén .. . Akár az ember — a tárgyak is keresik önmagukat. Természet anyánk nem vesz már szárnyai alá, repülni kellene újra, elrugaszkodni a fészek pereméről, vállalva félelmét a zuhanásnak. Hajnalban indulsz útnak, mint a pásztorok, az ajtó kilincsén hagyod kezed melegét. 60