Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

most már lehetetlen volt, de az emlék élt benne és ennek tiszta fénye vitte előbbre, ez telte lehetővé, hogy minden emberi nyomort megérteit és könnyet törölt, vigasztalt, mások jóságáért jóval fizet máshol, ott ahol egyre szükséges volt. Gondolatai mindjobban lekötötték s nem is vette észre, hogy egyik udvari papja jött a szobába és áll mögötte csendben. Végre figyelmessé lett valami zörejre és megfordult. A pap halkan jelentette, hogy egy nyomorúságos, öreg ember akar vele sürgősen beszélni. A püspök intett kezével s a másik percben ott állt előtte úgy, mint régen sok-sok év előtt, megöregedve, még rongyosabban, de ugyanazzal a kiivott, pálinkától duzzadt arccal, tulajdon édes apja, mint egy rémes vizió, mint anyjának ütlegelője, kinzója, hóhérja! S a nemes arc egyszerre eltorzult, a sápadt szint biborrá festette a harag, remegni kezdett, az egyik kezével megkapaszkodott az imazsámolyba, hogy el ne essen s a másikkal ajtót mutatott. Az öreg ember nézett bambán, ostobán s aztán az eszelősek gúnyos kacaját hallatva megfordult és szitkok árjával illetve fiát, ment kifelé. A főpap rémülten, haragtól reszketve nézett a becsukódó ajtó felé, amerre eltűnt apja alakja, a vizió s aléltan, azt sem tudva álmodott-e vagy való volt-e mindez, visszaroskadt az imazsámolyra és kétségbeesetten kezét térdelve könyörgött az Űrhöz bocsánatért. Bocsánatért, mit ő, ugy érezte soha sem tudna apjának megadni. Í49