Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

a tolakodó pogány, ha Annuska kacagva rá nem csap Ahmet vállára. — Mondjad csak jó vitéz — kérdezi lelkében reszketve ugyan, de testileg nyugodtan — melyik a te hazádban a legbutább állat? — Azt hiszem a teve! — válaszolja Arábia fia. — Nohát nálunk pedig a gerencséri szamár 1 De ez még valóságos bölcs teremtmény hozzád képesti — Miért? Miért? — hebegi Ahmet azzal a tudattal, hogy ilyen nagy pofont nem mért még reá női lélek soha. — Hát azért, mert okos ember saját kertjének virágjaival törődik s nem adja azt másnak, hogy maga szamár módjára kóron rágódjék azután. A bölcs beszéd hatása nem maradt el. Ahmet aga ravaszul jelenti pasájának, hogy Csizmadia Annus arcának hires rózsapirját tüdőbaj rajzolja márvány arculatára, ami veszélybe döntené a keleti rózsaszálakat. A napok tovább peregtek s ha leszállt az alkonyat, Ahmet aga rendesen bekopogott a Csizmadia telek tölgyfa ajtaján. Majd derűre boru következik; Nyitra csendjét hamarosan megrázza De Souches tábornok ostromló serege. Ahmet búcsúzni jött. — Isten veled Annus! Holnap bezárjuk a várkaput s talán ugy rendeli Allah, hogy utolér a vitézi sors, csak a testem marad a földgolyón, holtan, véresen, Megmentettelek 1 Kinek? Azt csak az ég maga tudja, de kérlek ne feledd Ahmetet sohal sohal Engedd meg, hogy megcsókoljalak először és utoljára 1 Annus szeme könnyharmattal ékes, puha keze reszketve szorítja meg a pogányét. A szerelem nem ismer határt, nyelvet és hazát is alig. — Bolond vagy Ahmet. Hova gondolsz? De tudod mit, majd legközelebb, ha mégegyszer találkozunk... A párbeszéd megszakad, ellágyult szivvel közeleg János mester. — Isten áldjon meg Ahmet! Emléked házamnak féltett kincse marad, bár jó szivedet pogány keretbe foglalta a Te136*