Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

egyéniségének és ha nem is értékeli túl önmagát, de alább sem. János barátom édesapja, alig hogy elintézte a katonáskodást és hazajött, sietett megnősülni. S amikor János barátom már nemcsak nézni, de látni is kezdte a világot, akkor az apja még benne volt a katonastilusban, akármi nem ment úgy, ahogyan akarta, vagy legalább nem ment rögtön úgy, már is kieresztett egy kacskaringós káromkodást a száján. Gazdaember, paraszt ember különben sem szokott munkaközben so kat beszélni, csak itt-ott egy-egy elvetett szóval kiséri nehéz munkáját. S minthogy bizony a paraszti munka nagyon nehéz, ezek az elejtett szavak is inkább a lélek keserű poharából csöppennek ki, nem a másikból. És ha valaki még hozzá nem is régen a kaszárnyaudvaron volt kénytelen tölteni elég hosszú időt, csak természetes, hogy a legbibliásabb szavak is durva bakaköppenyben masíroznak elő. És mint a szöges bakkancs mélyen otthagyja nyomát a puha agyagban, úgy ragadtak a kis János gyermeki agyába apja káromkodásai is. Bizony az én kis barátom úgy megtanult káromkodni, hogy e tekintetben akár mindjárt előlehetne léptetni huszárőrmesternek. A család, de különösen az imádságos mányi elszörnyülködve hallgatta sokszor János nagystílű káromkodásait és csak sopánkodott fölötte: — Gyerek, gyerek, mi lesz csak tebelőled ? Hát szabad ilyeneket a szádra venned ? De amikor a kis János ilyenkor odaállt nagyanyja elé ekképen szólva: — Mányi! Ha nem ad kend nekem rögtön egy rendes madzagot ustornak, akkor nem mék ki a libákvá és mondok magának olyan cifrát, hogy — no! akkor bizony a mányika is nekiállt, de nem a fiút szidta már> hanem azt az istentelen apját, akitől ez a tökmag éppen a káromkodást tanulta meg a legjobban. 118