Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

Éppen egy ilyen alkalommal léptem be az udvarukba először most a tavaszon. Beköszöntök, hogy adjon Isten jónapot s a mányika, aki csak az imént annyira el volt keseredve, nem tudta hirtelen barátságosra fordítani a szavát és köszönésemre inkább csak morgott valamit s én rögtön észrevettem, hogy itt most történt valami. János, akit akkor még nem ismertem, oda volt lapulva a gádor falához, zavartan fogdosta ostornyele végét, melyről hiányzott a madzag, a mányika meg szintén zavarogva az ajtó mellett álló seprűt hol elvitte, hol meg visszatette a küszöb sarkába. Végre aztán sikerült visszanyernie nyogodtságát, beinvitált: — Hozta Isten, doktor úr, hát mi járatban van erre mifelénk ? Tessék kerüljön beljebb. — Majd mindjárt igy folytatta: — Annyi baj van ezzel a gyerekkel, jaj, jaj, a fiam, az alig van idehaza, csak estve szok hazajönni, a menyem is elment valamerre és nekem itt kell vesződnöm ezzel a rossz kölyökkel. Mindig elveszíti a suhogól az ostorárul s kiszekálná az embert a világból aztán, ha nem adunk neki másat. Ki győzi már őtet annyi spárgával. Volt a zsebemben spárga, kivettem, magamhoz hivtam a kis Jánost. Bátran elejbém lépett, a szemem közé villantak okos fekete szemei, apró fehér fogai közül kicsillant ártatlan gyermeki mosolya, barnára sült arca tágradagadt, amikor megpillantotta a kezemben a spárgát. Máris nyul utána de én visszakaptam: — Ohó barátom, nem adom ám olyan könnyen. Először szépen megmondod, hogyan is hivnak, hány éves vagy, aztán, megmondod nekem, hogy minek is neked az ustor és aztán majd én teszem fel neked a nyél végébe ugy, hogy egyhamar nem fogod elveszteni. Tehát először is hogyan hivnak? — János még szélesebbre fogta a mosolyt de nem válaszolt. Alighanem nem értette, hogy mért is kell neki előbb a nevét meg119