Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

Bizonytalan hangon válaszol: „Köszönöm a kedvességit, bizony egy kis meleg étel jól esik az ilyen szegény öreg vándornak. Hanem mondja lelkem kis hugocskám, oszt kinek háláljam meg ezt a jóságot, hogy hivják, ha nem sérti a kíváncsiságom?" „Tóth Ilon a becsületes nevem," — mondja a kisleány. Felszisszen erre Zabos Gáspár de uralkodni igyekszik magán. Egy nagyot nyel, forog vele a világ. Megtörli verejtékező homlokát. Tóth Ilon — motyogja félig magában — Tóth Jóskának a leánya. Felnéz a leány — egy lépést közeledik. „Hát maga jó ember ismerte az édes apámat?" „Hát hogyne ismerném, hát mért ne ismerném," — felel halkan Zabos Gáspár. „Osmerhette ugyan, de már nem ösmerheti — mondja szomorúan a leányka, mert a szegény már nem él." „Nem él, — mikor halt meg?" — kérdi Zabos Gáspár bizakodó hangon. „A háború után egy évvel, amint hogy éppen megnősült, elvitte őt is szegényt, meg a kis öcsémet a spanyol, bizony akkortájt sokan haltak meg a faluban, a szegény jegyző úr is, meg a kisbiró is akkor halt el. Csak az asszonynépet kimélte jobban az a nyavalya." „Aztán mondjad húgom, a Zabos Gáspár özvegyét vette el jó apád, hogy az Isten nyugosztalja ?" „Azt bizony, hála az Istennek. De honnét tud maga így mindent, ha idegen erre?" — kérdi tágra nyitott szemekkel a leány. „Aztán mi van a Zabosék gyerekeivel, meg vannak?" — fűzte tovább a szót Zabos Gáspár. „A János az még most katona, de őszre már hazaeresztik. A Veron az már férjhez ment Ácsfalvára. A Pista gyerek meg itt van, most vitte a lovakat a kútról az istállóba". 112