Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

Elhessegeti magától ezeket a csúnya gondolatokat. Körülnéz. Két kőhajításnyira esik innen a háza, arrafelé indul, már messziről megismeri, pedig a régi nehéz zsindelytető helyett szép piros cseréppel van az fedve. Meghökken, — talán tűz pusztított a portáján, avagy — persze, csak az uj férj fedhette be a házat cseréppel. Torkát a keserűség szorongatja. Vájjon kicsoda is a Maris férje, — igen, talán a Tóth Jóska, igen, biztosan a Tóth Jóska, hiszen még leánykorában is mindig körülötte legyeskedett s a háború kitörésekor özvegy lelt, be sem hivták katonának, mert a két siróját nem volt kinek dajkálni. Vagy talán valami fiatal legénynek tetszett meg a ház, a szőllő, meg a tizennyolc hold föld? Akkor már inkább, ha a Tóth Jóska: jóravaló, derék ember, ha úgy vesszük s mivel neki is van két árvája az ő pulyáihoz sem léssz majd rossz szivvel. És mi van a gyerekekkel, meg vannak-e még? A Jánoska, amikor a háború kitört, Boldogasszonykor lett volna 6 éves, hiszen akkor most, ha Isten éltette már 22 esztendős, egész nagy ember, talán már meg is nősült. A Veron is eladósorban van. S a Pisla, — akkor még batyuban vitték a határba, ma már nagy fiú lehet. Amig igy morfondíroz, lassan a portájához ér. Kíváncsian tekint be a kis kert kapujánál. Az ablakban szép piros muskátli s a fal mentén százszinű magas mályva virágzik. Az udvarban a lepihenni készülő baromfi gyülekezik. Egy leány a süldőket eteti s egy kamasz a vályúnál itatja a lovakat. Remegő kézzel fogja a kis kapu zárját. Benyit az udvarra. „Adjon Isten" köszönti a kisleány, „Mi járatban öreg? Kis meleg vacsora csak telik nálunk, kerüljön csak beljebb bátran". Zavartan veszi le a sapkáját Zabos Gáspár s torkát köszörüli. Nehezen jön ki a szó belőle. Nézi a leányt, nézi, de nem tudja a hasonlatosságot felfedezni benne. 111