Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

vóra tért minden élő lény, csak a falu őrei, a vackukba eloldalgott kutyák vakkantottak egyet-kettőt a koromsötét éjszakába. Reggelre, mikor pirkadni kezdett, nagyot néztek az álmukból elővánszorgott népek. Övig érő hótömeg takart be mindent. Hótorlaszok nehezedtek a zsuppletőkre, a szerhák szúette váza recsegett-ropogott a hóleher alatt. Közbe élénkülni kezdett az addig nyugvó szél; fölkavarta, sodorta a nagy hópelyheket — valóságos förgeteg száguldott végig a tájon. Igazi alagutakat kellett vájni a hótömegbe, hogy a házakból ki lehessen mozdulni. Az éjféli misére is a templomba ilyen szúk hósikátorokon lehetett jutni. Az erdőbe vezető utak embermagasságnyira hóval fedettek, csak a belőle kitörő fakoronák jelezték az utak helyét. — Ökrös hóekékkel vágtak keskeny csikót a hómezőkön, hogy az erdei munkások az ünnepek után a kitermelt fát lehozhassák. Első útjuk a remetelak felé vezetett. Elképedve álltak meg a tisztás alatt. A vityillónak nyoma sem volt. Csak egy kis hókupac emelkedett helyén. A kereszt is alig látszott ki a hóból. Rosszat sejtettek. Nekifogtak a hóhalomnak. Minél mélyebbre hatoltak, annál jobban látták a sejtett siralmas rombolást. Mint gyönge kártyavár, úgy összeroppant Ferdinand testvér paradicsoma a hótömeg terhétől. Kő, karó, gerenda mind egy rakásra dőlt, maga alá temette az utolsó pálos remetét. Nem bolygatták tovább a romhalmazt. Békében hagyták a megmerevedett tetemet. Kis laka szemfedője lett. Az anyatermészet teleszórta a sirdombot tarka virággal, illatos kakukfûvel. Ott nyugszik boldogsága helyén. Az ott töltött első 103