Popély Gyula: Népfogyatkozás – A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918-1945

Átrajzolt térképen-kisebbségként - Néhány közismert adat

24 ÁTRAJZOLT TÉRKÉPEN — KISEBBSÉGKÉNT az 1910. évi népszámlálás a később Szlovákiának nevezett észak-magyarországi területeken összesen 2 926 824 lakost talált. A népesség anyanyelv szerinti megoszlása a következő volt: szlovák 1 686 712 (57,63 százalék), magyar 896 271 (30,62 százalék), német 196 958 (6,73 százalék), rutén 97 051 (3,32 százalék), lengyel 10 659 (0,36 százalék), szerb és horvát 2842 (0,10 százalék), román 1908 (0,06 százalék), egyéb 26 867 (0,92 százalék). A Felvidék kárpátaljai részén az említett évben 597 062 lakost számoltak össze. Ebből 335 237 (56,15 százalék) volt rutén, 174 482 (29,22 százalék) magyar, 63 656 (10,66 százalék) német, 14 132 (2,37 százalék) román, 7728 (130 százalék) szlovák, 590 (0,10 százalék) lengyel, 201 (0,03 százalék) cseh, 179 (0,03 százalék) szerb és horvát, valamint 857 (0,14 százalék) egyéb anyanyelvű.

4 Szlovákiában és Kárpátalján a magyar etnikum pántlikaszerűen mindenütt szorosan a csehszlovák—magyar országhatár mentén húzódott, hol szélesebb hol keskenyebb, helyenként teljesen elvékonyodó sávban. A magyar etnikumnak ilyen alakú elhelyezkedése hátrányos volt abban a tekintetben, hogy annak nyugati és keleti végei rendkívül messze, több száz kilométernyire estek egymástól, más vonatkozásban viszont pozitívan hatott az a körülmény, hogy a magyar etnikai tömb mindenütt egyenes folytatása volt a trianoni Magyarország magyar etnikumának. A hosszan elnyúló magyar etnikai sáv azonban —főleg kezdetben — mégis inkább negatív tényezőként határozta meg az egységes kisebbségi tudat kialakulását. A nyugati és keleti Felvidék magyarságának ugyanis az impériumváltásig szinte semmilyen kapcsolata nem volt egymással. A Pozsony, Komárom vagy Nyitra megyei, illetve Ung, Bereg vagy Ugocsa megyei magyarok között természetszerűleg jelentős kulturális, világnézeti, mentalitásbeli, sőt faji eltérések léteztek. A nyugati és keleti végek magyarsága csaknem teljesen ismeretlen volt a másik számára, így évek teltek el, amíg a közös kisebbségi sors következtében beindult egy bizonyos mentalitásbeli közeledés. A magyar etnikai sáv aránylag homogén volt, s ezt a jellegét a két háború közötti Csehszlovák Köztársaság fennállásának húsz éve alatt mindvégig megőrizte, s helyenként őrzi még ma is. A csehszlovákiai magyarság indulási Összlétszáma az 1910. évi népszámlálás adatai szerint — a prágai Állami Statisztikai Hivatal retrospektív kimutatása alapján — 1 070 753 fő volt. Az említett népszámláláskor a később a Csehszlovák Köztársaság részévé váló magyarországi területeken összesen 844 magyar többségű, tehát olyan helységet találtak, amelyekben a magyar anyanyelvű lakosság aránya meghaladta az 50 százalékot. E helységek túl-