Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Hát akkor miért vitték el? A kapitány hivatalos komollyá savanyodott. — Hja, felsőbb utasítás... mi csak végrehajtó közeg vagyunk ... nekem a fölöttes hatóságom egy névsort adott át, hogy állítsam elő azokat, akik rajta vannak. Ez az én dolgom, a többi nem tartozik rám. Meghajtotta magát udvariasan, és a kisírt szemű feleségek sora között lépett be az épületbe. Fáradt léptekkel indult ki-ki hazafelé, hogy útravalóval lássa el hozzátartozóját, mert híre jött, hogy a déli vonattal viszik a túszokat. Az utcákon összedugott fejek suttogtak, félve tekintettek körül, nem jön-e rendőr, mert egy rendelet szerint három embernél több nem állhatott meg egy csoportban. Az emberek megállapították, hogy az elfogottak nagy része a gazdagok közül való, szemvajdtásul néhány szegény is belekerült. Zsidó pedig egy se volt. — Ez kellemetlen — szólt Waldmann, az órás —, kellett volna közülünk is néhány, mert utóvégre ez így kompromittáló a zsidóságra. Klein, a rőfös helyeselt. — Bizony, legalább Klein Bertit lefoghatták volna, neki úgyis van nagy fia, aki az üzletet vezesse addig. A kommunisták tavaly jobban csinálták, azok legalább keverték az embereket... Tizenegykor kettős sorban ment a negyven ember az állomásra. Az utca közepén haladtak, mellettük kétoldalt néhány rendőr. Lehajtott fejjel, álmatlan éjszaka vörösre fáradt szemével haladtak, mindnek kezében a kézitáska. Az emberek pillanatra megálltak, de csak pillanatra, meit utána elfordult minden szem, és lépésre lendült minden láb, hogy ne lássanak, és ne éreztessék azokkal, hogy látnak. Űgy jó a fájdalom, ha ki-ki magának éli. Nagy kövér mosónő állt a Fő utca egyik sarkán, onnét nézte a menetet. A melle kéjes lázban pihegett, zsíros arca vad gyönyörűségben rángatózott. — Visznek, nyavalyások, ugye, titeket is... a dög essen belétek, odaát meg a mi fajtánkat viszik. 94