Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Ez még jobb, mint a Vasúti, innét még nehezebben engedik el az embert. Végre leült Stumpf a lócára, és kezdte elbeszélni, hogy éppen akkor került haza, amikor azok a szoba ajtaja előtt ólálkodtak. — Megkérdeztem, mit keresnek. Azt mondják, magát. Mondom: nekem már nincs péznem, komám, hitelre meg nem adnak inni, keressetek máshun cimborát... Hát ezek csak belém karolnak két oldalról, és hoznak erőszakkal ida ... azt mondták, hogy a Vasútiba megyünk, oszt röhögtek hozzá. Gondolom, ha inni akartok mindenáron, hát nem bánom. Oszt jöttünk... Az egyik még dalolni is kezdett, de nem tudom, miféle lehet, mert nem áll a száján a nóta ... Fene egye meg, hogy így becsaptak ... Először nézett körül a szobában, szeme végigfutott az arcokon, a szemeket nézte, a komor arcokat, a plafont, az íróasztalt a sarokban, a rendőrt, aki az asztal mellett bóbiskolt, a kályha tüzét nézte, és a Bakos András gallértalan nyakát, kábult feje pillanatra tisztulni kezdett, az értelem fénye csillant meg a szemében, megragadta Bakos András karját, és felszakadó, rémült, zokogó-ijedt gyermekhangon sikoltott fel: — Az istenért, hát hol vogyunk? A fejek mind a tenyerek fészkébe hullottak, és válasz nélkül maradt Stumpf ijedt kérdése. Reggel közös rémületre ébredt a város. Negyven család éjjeli nyugalmába hullott bele az elhurcolás bombája. Kora reggel feleségek, fiak álltak zsúfolt izgalommal a rendőrség előtt, és amikor hosszú várás után jött a rendőrfőnök, cigarettázva, kezében nádpálca, arcán egy jól eltöltött éjszaka petyhüdt nyugalmával, a feléje tolakodók elé tartotta — mint a pap az oltárnál — kifordított tenyerét. — Csak semmi izgalom, nincs nagy baj, csak túszokat szedtünk össze. Terrayné a karját ragadta meg izgalmában. — Mit vétett az uram, hogy elvitték? A kapitány még mindig mosolygott. — Semmit, asszonyom, ne izguljon. 93