Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Ha úgy tetszik, mehetünk. Lent az utcán az egyik Bakos mellett maradt, elindult vele a rendőrség felé. A többi pedig csoportba verődött, és ment tovább más házak felé. Hideg volt az éjszaka, Bakos feltűrte kabátja gallérját, keze a nyakához ért. — Ejnye, gallért meg elfelejtettem venni... A kísérője ránézett, kicsit nevetett is. — Majd ráér holnap, főügyész úr. Bakos nem válaszolt, látta, hogy az embernek kedve volna beszélgetni, de ő most nem volt kíváncsi rá. Kérdezze, hogy hová viszik? Miért? Minek? Majd megtudja idővel. A többi rendőr továbbment a másik utcába. A Terray ház ablakán világosság szűrődött ki. — Itt legalább gyorsabban megy a dolog. Alacsony, sovány kis emberke volt az egyik rendőr, az mondta ezt, és máris rúgott egyet a becsukott kapun, Terray bankdirektor két nappal ezelőtt házasodott, a rendőrök is tudták ezt. Kaján vigyorgással bökte oldalba az egyik a társát. — Egyikünk majd itt marad, mert szükség van a férfira ... majd sorsot húzunk ... A másik is nevetett. Terray ablakot nyitott, úgy nézett ki az utcára. Amikor megtudta, miről van szó, maga ment kaput nyitni. A két ember nyomában volt, mikor visszatért a házba, a hálószobába is utána tolakodtak. A kétnapos asszony a homlokáig húzta fel a paplant, csak két kerekre rémült szem meredt a detektívek felé. Terray nem szólt, némán öltözött, az asszony pedig értetlenül bámult rá. Amikor készen lett, a feleségéhez ment, lehajolt hozzá, és megcsókolta. Az asszony ebben a pillanatban tért csak magához, széthullott tudata pillanat alatt lett rémületes egész: kiugrott az ágyból, távozó ura után vetette magát, rémült sikoltással ölelte át a nyakát. —- Nem ... nem ... nem engedem!... Menjenek ... nem engedem... Karja irtózatos szorítással meredt a férfi köré, azután 91