Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XVII Iván ünneplő feketébe öltözött, úgy ment a református templomba. Hosszú kocsisor álldogált már a templomajtó előtt, amikor odaért, a középosztály kölcsönkért fényűzése: számozatlan bérkocsik. A templom megtelt, csupa ismerős arcok, akiket a békekötés játékos rosszkedve sodort erre a tájékra a hegyes, dombos északi megyékből. Az ügyvédet látta meg elsőnek, aki autóbuszjáratot tartott Szabolcsban. Cvikkere mögül mosolygó barátsággal pislantott Iván felé, de egyszerre magasztos komorrá vált az arca, mert eszébe jutott hogy a báró haragjának adott kifejezést, amiért Iván botrányosan viselkedett a Belvárosi Kávéházban. Iván nem is közeledett feléje, másokhoz se ment, megállt a bejáratnál, és a padnak dőlve nézte az ünnepséget. Klári fehér ruhájában, a fehér fátyol alatt megcsendesült alázattal állt Kormos mellett. Iván Klárit nézte, két nagy szeme elégült jósággal borította be, a visszanézett percek meleg köntösével. Ebben a percben nagy jóság öntötte cl Ivánt, úgy érezte, hogy most még Kormos izzadt kézét is testvéri melegséggel tudná megszorítani. A pap szavaira mondták az eskü igéit, Klári felemelte a fejét, magasuló homlokkal nézett fel, és a szeme belekapaszkodott Iván szemébe. Ügy is maradt, akkor is, amikor erős, magabízó hangon mondta: ezt az embert szeretem. Iván megértette. Kvakovszky főügyész megérintette a vállát Ivánnak. — Jó, hogy itt találkozunk, legalább nem kell keresnem. Halkan beszélt, Iván közel hajolt hozzá. Kvakovszky is menekült, az ügyészség vezetője volt azelőtt Beregszászon, magas, száraz ember, rideg hivatalnok. Pesten 85