Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút
Két part közt fut a víz
Kint az utcán felvillant a lámpák fénye, az élénkülő utca belekezdett a minden esti zenébe. Iván maga elé meredt nézéssel nézett el a lány feje felett. Kormos ... Diadalmas kardok csengése csendült elő a hangjából, lenézett Klárira, aki alázatos jósággal húzódott közelebb hozzá. — Hátha már vőlegényed lett Kormos, kislány, akkor igazán kérdem: miért jöttél? Klári szemébe a leglelkebb szépségek jöttek, duruzsoló hízelgéssel simult Iván széles mellére. — Azért, hogy megbocsásson maga ... maga ... Átkapta két karjával Iván fejét, és lehúzta magához. A szájához. Hosszú volt a csók. — Ezért... Iván két kezébe markolta Klári vastag, szőke fürtjeit, messze tartotta el magától a fejet, úgy nézte, diadalmasan, elégülten. — Te ... te ... Magához emelte a levegőbe, és lihegő, éhes szájához szorította. Sötét lett a szoba, az utca világa tompán verődött széjjel a fehér mennyezeten. Iván hatalmas nyújtózással szálasodott a levegőbe, és Kormosra gondolt, és Máriára, aki mást szeret, hiszen ő maga mondta ... Klári szólalt meg. — Az esküvőnk négy nap múlva lesz... Anyus ma Bécsbe utazott, a nagybácsi kérette... Csak holnap este jön haza, addig egyedül vagyok... olyan rossz így, mert a cseléd is felmondott... úgy félek otthon egyedül. Iván teste felkacagott. — Hát maradj itt nálam. Klári szégyenkezve bújt el Iván mellén, onnét búgta ki a tiltakozást. — Nem, nem ... A szavak azt mondták, hogy: nem, de a test beszéde más volt, és a két felforrósodott test értette egymás szavát. Le83
