Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Ezt ugyan az ördög hozta most ide. A nyíló ajtó Éltető Klárit tette Iván elébe. Hátralépett, meglepetve nézett a lányra. — Na, hallja, éppen magára nem számítottam. — Nyersen szólt rá. — Mit keres itt? A kislány kilihegte a két emelet lépcsőit. — Olyan nehéz magához jutni, mint a mennyországba. — Mikor Iván nyers hangját meghallotta, sírósra vált a szája. — Miért olyan utálatos, hát bántottam én magát? Körülnézett a szobában, és otthonosan tette le a kabátját, kalapját. Iván szemben állt meg vele, a kályhának dőlt, két kezét a fehér munkaköpeny zsebébe süllyesztette. — Hogy jutott eszébe, hogy hozzám jöjjön, Klári? Nem fél tőlem? A lány ravaszul nevetett a szemével, míg a kezével a haját simította rendbe. — Mit szól hozzá: nem! Látszott rajta, hogy a vidámsága tettetett jókedv, hogy legjobban sírni volna kedve. A kályhához ment, megállt Iván előtt, egészen előtte. Meleg zengéssel jött elő a hangja. — Megbántottam magát, Iván, azért jöttem ide. Én nem akartam, higgye el nekem. Iván legyintett. — Hagyja csak, Klári, az az én dolgom. A kislány kihúzta magát. — De bizony nem, akármit beszél, én ... én ... Itt azután elfogyott a mutatott jókedv, két szeméből két csillogó csepp bújt elő, keserűre húzódott a szája, két karja magasba lendült, a nyakába kapaszkodott Ivánnak, és ömlő gyereksírással bújt a mellére. Iván hagyta, hogy sírjon, keze apás jósággal simította a haját, azután csitító meleg szókkal csendesítette. A könnyek apadtával azután Klári elmondta, azért nem akart vele együtt bemenni Rónayék szőlőjébe, mert tudta, hogy ott a vőlegénye is. Nem akarta, hogy Iván találkozzék vele. Iván két kezébe fogta a kis meleg arcot, úgy kérdezte: — Ki a vőlegénye, kislány? — Kormos . f. 82