Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

vetette fejét, és kihívó vidámsággal szólt az asztal végén ülő fiatalok felé. — Nna, fiatal urak, most mutassuk meg, ki a legény a gáton ... A szájak némán csukódtak egyenes vonallá, nem adott választ senki sem. Kormos ekkor könnyű buzgalommal kezdett beszélni. — Találkoztam én ott fent egy lelkes emberrel, aki első hívásra vállalkozott olyasmire, amire akkor senki se jelentkezett. őszintén szólva meglepetés volt a vállalkozása, mert tőle ezt senki se várta. Iván arcát elöntötte a vér, de nem mozdult, csak az ökle szorult keményre az asztal alatt. — Ügy tudom, amire vállalkozott, nagyszerűen elvégezte, legalábbis úgy hallottam illetékes helyen. Iván nem bírta tovább. Forrongó vérét, lüktető agyát komor, nyújtott szavakba erőszakolta. — Gyilkosságra nem vállalkozom! Az asztalnál ülők egyszerre Ivánra néztek, a vasúti váltókezelő meleg jóságot küldött feléje a szemek vezetékén. A báró csendesítő, nyugodt szavakat ejtett. — Ez nem gyilkosság, ez hőstett. — Ez gyilkosság, báró úr. — Nagy célok érdekében ez is jó. — Nagy célok érdekében csak nagy eszközök jók, báró úr. A politikai gyilkosság a legundokabb gyilkosság, mert a gyávák és a gyöngék rendelik meg... és mindig akadnak beugratott, megkótyagosított emberek, akik vállalják... Az én fejem tiszta, báró úr, én nem vállalkozom. Különben is tud erről a kormány valamit? A báró fölényesen mosolygott. — Vannak dolgok, amelyeket a hivatalos kormányköröknek nem szabad tudniuk... — sokatmondóan mosolygott. — legalábbis hivatalosan nem. Ez a kormányzás művészetének egyik tétele. — Hibás tétel ez, báró úr. Kormos unottan szólt a bárónak. — Hagyd, kérlek, azt az embert... ugye, mondtam, hogy 74