Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Mária zavartan szólt közbe. — Bodák nem is tudja, miről beszélsz. Iván feszengett a széken. — Tudom, elmesélte Lovák néni... A kislány azért tovább beszélt. Iván alig figyelt rá, Máriát nézte. Reggel még rossznak hitte ezt a lányt, azt hitte, hogy ő hívta ki a románok durvaságát. Most pedig, ahogy a szeme áhítattal pihent Márián, úgy látta, hogy nem volt szükség ott semmi kacérkodásra. A szerelem jóságos optimizmusa kiengesztelte. Vacsorára Mária mellé ültették, vocsora után pedig, a Katolikus Kör erkélyén melléje került. Akarata vesztett ember némaságával ült mellette, a lány megpróbálta néhányszor, hogy mondatokat csiholjon ki belőle, de amikor látta, hogy csak szótöredék hullik, megunta, felhúzta fél vállát, és a pódiumra figyelt. Magas, szürkülő fejű, szikár pap állott az emelvényen, bal kezével a reverenda gombját fogta, a mell környékén, jobbjával pedig nyugodt, kimért gesztusokkal kísérte beszédét. Bűnökről beszélt, a háború utáni társadalom sebeiről, a hit nélküli életről, a hiúságról, a test szerelméről. Divatos szónok volt, az emberek tódultak minden beszédére, hallgatták, de nem azért, hogy meghallgassák, hanem mert a lelkek szomjazták önnön bűnük megismerését. A sikkasztó pénztáros kéjes hideglelést érzett, amikor a pénz gyilkoló vágyáról beszélt a páter, a házasságtörő asszony mámoros, bűnös órák örömét köszönte neki, mert míg lehajtott arcán a megbánás könnyei a púdert barázdálták végig, a bűn emlegetése a bűnök kéjét idézte vissza. A közélet vámszedői áhítattal bólogattak neki igent, mikor a közélet tisztaságát követelte, és a keresztény hit pénzváltói lihegő tüdővel tapsoltak, amikor Krisztus országát kívánta erre a földre, mert olyan végtelen távlatát tárta fel előttük a jónak, amilyenhez ők akaratuk bénasága miatt sohasem érhetnek el. Az nem vont le aztán semmit Varga páter érdeméből, hogy amikor lelépett a pódiumról vagy a szószékről pici kis bölcs nevetéssel a szája szögletében, mint egy mosolygó 67