Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Ahogy a Duna-parti villamosra felszállt, a peronon Máriát találta szembe. A szíjkapaszkodón csüngött, kabátja szürke prémjébe rejtette az arcát, az arca piros volt, a szeme nevetett, amikor meglátta Ivánt. — Maga már visszakerült? Szép ... még csak nem is szól fel hozzánk, hogy itthon van. Iván zavarodott meglepetéssel nézte a lányt, erre a hirtelen találkozásra sehogy se számított. Megállt mellette, hirtelen nem is jutott eszébe, hogy mit válaszoljon. Megfigyelte, hogy valahányszor Máriával kerül össze, mindig elhagyja a biztonságérzete, ügyetlen, szórakozott, dadogó lesz. ösparaszt vére sohasem tudott a nőben magasztos felsőbbrendűséget látni, és mint minden robusztus indulatú férfi, ő sem tudott tisztelő áhítattal nézni a nőre. Addig, ha valamelyiket megkívánta, a szerelem ősi lendületével nyúlt utána, és ha elérte, magához ölelte, ha nem érte el, békével továbbhaladt. Mária apró nevetéssel nézte a magába eső embert. — Mikor érkezett? — Ma reggel. — írhatott volna legalább egy lapot. — Ahol én jártam, onnét most nem jár a posta. A lány elcsodálkozott. — Jé, csakugyan? ... Erre nem is gondoltam. A Szilágyi Dezső tér előtt hirtelen kanyarodóval csapódott a villamos az út másik oldalára. Mária egyik karját a lendület ereje Iván karjára akasztotta. Iván önkéntelen mozdulattal fogta át a lány derekát. Ahogy a kocsi újra egyenes sínen szaladt, siető tisztelettel engedte el, mintha a véletlen ereje valamilyen nenyúljhozzám szentséghez dobta volna a kezét. A lány nevetett, amikor Iván zavarát észrevette. Szándékosan, hogy ingerelje, nem bocsátotta el a karját, csak a megállónál, ahol mind a ketten leszálltak. A lépcsőházban Mária ment elöl. Iván utána kullogott, gyáván, gyámoltalanul. Amikor szeme a lány alakjára tévedt, és két finom, szép cipőt és a cipő felett két feszülő izmú, jó ívelésű lábat látott, a bűn nélküli bűnösök sieté^ sével fordította el a tekintetét. 65